Álmomban

Álmomban Krisztusként láttam magam-
Vagy tán nagyon mélyen meditáltam?
Mindegy is, hogyan volt már,
A lényeg az, hogy gyógyított ám!
Arra emlékszem, bent jártam a Lelkem kertjében.
Meglátogattam vén diófámat,
Meglocsoltam nyíló virágaimat.
Aztán beléptem kicsiny házikómba,
S rögvest utána a Lélekszobámba.
Régebben is előfordult már velem,
Hogy a poron túl furcsa dolgokra leltem.
Most, hogy hetek óta vergődött már lelkem,
Sok mindenre felkészültem.
Erre azonban nem.
Ez a meditatív állapot gyógyító áldása:
Miközben lelked a legmélyebb szinteken üzen,
Közben eszed  meg nagyrészt pihen.
Ott láttam magam rögtön, szemben az ajtóval,
A falra felszegelve.
Kereszt nem volt alattam, ezt a formát
Testem alkotta meg.
Fejem  már csak lógott, sok sebem meg vérzett-
Lelkem elgyötörten, zihálva lézengett.
Valahol mindezt tán tudtam is,
Másrészt meg néztem csak döbbentem,
Az ernyedt testhez rohantam,
S a falról rögvest leemeltem.
Fehér gyolcslepedő került, abba betekertem,
S közben végig-végig szorosan magamhoz öleltem.
Értettem őt, s ezért sebtiben gyógyítani kezdtem,
Hívtam Mihály és Rafael arkangyalt,
Segítsenek nekem, kérem.
A döbbent tehetetlenségen túl már
Nyúltak is át a Fénykarok,
És segítettek a múlt részévé tenni borzasztó igazságom.
Mert, lássuk csak, hosszú sora van annak,
Ahogyan Krisztus Urunk sorsára adtam magam.
Lelkem sötét bolyongása, életeim megtagadása-
Majd a sötét bűnbánat, ahogyan megpróbáltam
Jóvá tenni konok hajthatatlanságom
Összes kínját és hozadékát.
Kompenzációnak vagy pótcselekvésnek hívjuk ezt,
Mikor az ember teljesen mást mível  célja érdekében,
Mint amit kellene és lehetne.
A legdurvább változata az, ha másokat vagy magunkat
Gyötörjük- mintegy áldozatként felajánlva lelkünk.
Nos, mindez nem ebben az életemben kezdődött el, nem vitás.
Ide már a kész sablonnal érkeztem, Lélektárs.
Kínzóm is akadt, ez már így szokás-
Bíz azt sem tudta ő, mit is csinál.
Csak tette a dolgát, amihez én felajánlkoztam,
Tálcán kínálva fel magam.
Csakhogy végre valaki fogadja el már áldozatomat!
Így kerültem ebbe a szerepbe,
Így gyötörtettem agyonra magamat.
Mindezt öntudatlanul persze,
Hisz ilyenkor a tudatos elme rég máshol tart.

Ahogyan védőn átölelve tartottam saját
Meggyötört lelkem,
Fénykarok siettek segítségemre:
Körbevettek , s gyógyítón átalakítottak engem.
Összefűztek engem egyszer s mindenkorra
Sokat szenvedett lelkem kivetülésével-
Hogy magamba fogadva felismerjem végre,
Egykoron mit is cselekedtem.
S így eggyé símulva saját meggyötört önmagammal
Valahogy teljesen megnyugodtam.
Mert felismertem benne saját múltam,
S el tudtam fogadni: egykor ez is én voltam.
Ettől fényárban kezdett úszni minden,
A kis Lélekszobám belsejében.
S fényporrá lett egykori meggyötört lelkem,
Amely aztán beívódott mostani Lelkembe.
Amikor kinéztem az ablakomon,
Láttam, hogy egy Csillag érkezett le.
Ez a Csillag pásztázta át meg át
Gyötrelmes létem élő bizonyítékát,
S tette mindenkorra gyógyulttá.
Egyik részével pedig,
Mely elöl már  semmiképp nem fért el énbennem,
Úgy súgták Segítőim, végtisztességet kell tennem.
S láss csodát, mire kiértem,
Kihantolt sírhely várt Lélekkertemben.
S amint illő tisztelettel lelkem páncélját
Eltemettem, a virágok körben
Még sebesebben kezdtek nőni a kertben.
Körbenéztem bent mégegyszer, Lélekszobámban,
Vérfoltok a padlón- amolyan örök mementóként
Ragyogtak a Csillag sugarában.
Valószerűtlenül széppé váltak ebben a ragyogásban.

Igen, mindez hozzám tartozik,
Mert régen hozzám tartozott.
Én alakítottam, én rendeztem így a sorsom.
A meditációmban  most végre átalakítódott:
Ragyogó szeretetté és a múlt emlékévé.
Mindkettőért hálás vagyok.
Mihály és Rafael arkangyalok,
Köszönöm áldásotok!