Fáni batyuja

Szíved mögött rejlik egy tér, Szeretetforrásodnak helye,
Mindaz, mi e helyen ér, tükrözi, mit rejt a szíved.
Hogy elég zöld-e ott a fű, vagy kiszáradt,
Mert nem kapott vizet,
Hogy élnek-e itt virágok, melyek Lelkedből nőttek?
Van-e itt kő, szikla, vagy épp egész kőburkolat,
Mellyel régebben elzártad magad,
Védve fájdalomtól, gyötrő kíntól ,
Bárminemű érzelemtől önnönmagad?
És süt-e a nap, éltető fénye átjárja-e réted?
Vagy épp felhős, borús a táj,
Mert lelked is éppen borúra vált?
No és, maga a forrás, vajon milyen?
Sebesen áramló vagy csak éppen csörgedező,
Tudja-e keringetni léted?
Akár egy motor, amolyan perpetuum mobile.
Tud-e áramlani vized, forrásod ereje éltet-e?
Csak érezd, hogyan lüktet, hogyan mos ki
Belőled mindent, mely régen elzárta szíved.
Suhan a víz, sebesen áramlik,
S elmossa akadályaid.
Megkerüli a sziklát, körbemossa a gátat,
S már megy is tovább, szilajon és bátran.
Nos, a forrásom rétje biz kiszáradt,
Kiégett, ha úgy tetszik.
Alja köves volt, a fű közüle bújt ki.
Rétemet bekövezte eddigi létem,
S felperzselte a beteljesületlen szerelem.
Ne hidd , hogy mostani a történet,
A szálak régre nyúlnak,
Énmagam már alig emlékeztem,
Az egészet elrendezettnek hittem,
Miközben meg a rétet köveztem-
Mert majd belehaltam, túl nagy volt a veszteségem.
Mikor rétemen kóboroltom, szembejött velem valaki:
Fáni cicám alakját vettem ki.
Régóta nincs már köztünk, mégis rögtön tudtam, ki.
Életem egy nehéz időszakában volt
Türelmesen szenvedő társam.
Akkoriban a Lipóton dolgoztam,
Megannyi emberi kín mocsarában.
Sokszor már arra sem maradt erőm,
Hogy saját fejem fel bírjam emelni.
Leginkább kilátástalanul tűrő emberek közt,
Kik-most már tudom- csak saját útjukat járták,
Pont úgy, mint mi itt kint.
Mégis, a tengernyi fájdalom okán,
Mi, segítők közösen vergődtünk itt-
Húzva-vonva, oldva vagy csak feszegetve
Saját karmaszálaink.
Ebben a gyötrelmes küzdelemtengerben
Volt társam Fáni.
Kapcsolatunk érdekes volt, szóba ugyanis nem állt velem.
S míg testvérét dédelgettem, ő nagy ívben került engem.
Pukkadj meg, gondoltam, majd jött egy pont,
S változott nézőpontom.
Nagy beteg lett, s az orvosi kezelés tovább rontott rajta.
Ereje napról napra fogyott, én meg csak tétován
Álltam felette és néztem kínjait.
Aztán egy átdolgozott ügyeletben megvilágosodott lelkem.
A Lipótról rohantam haza, s a halódó macska elé borultam sírva.
Azért beteg, azért kerül engem,
Mert terheim egy részét átvállalja helyettem.
Mindazokat, amiket már sehogyan nem bírtam rendezni.
Szívem diktálta hát a feloldás útját:
Sírva kértem bocsánatát,
S fogadtam, igyekszem most már más szemmel nézve
A helyzeteket  rendezni,
Csak gyógyuljon meg végre, s ne haljon meg, kérem.
Látszólag már alig hallott engem,
Ám csodás módon harmadnapra lábra állt.
Közel tíz évet élt még velünk.
Én meg mélyebb önismeretbe kezdtem, ígéretem szerint.
De lám, most mégis itt állt előttem, a fű közepében.
Mementójaként temetetetlen fájdalmamnak,
Tehetetlenségcsomagomnak, feloldatlan karmámnak.
Ezeket cipelte helyettem, beleibe rejtetten,
Időnként vérezve és legyengülve .
Most csak állt, némán, s nézett engem- ahogy mindig.
Haragvás, vád nem volt szemében,
Ám tekintetét mégsem  tudtam sírás nélkül bírni.
Könnyeim árja, akár forrásom fátyla
Jótékonyan símogatva oldotta lelkem kínjait.
Jut eszembe, akkortájt évekig nem tudtam sírni.
S végre elengedtem Fáncsit,
Meg vele együtt akkori batyumat is.
Újra  erőmre leltem, köveimet szedegettem.
Síró lélekkel bocsánatot kaptam, mert kértem.
S megbocsátottam magamnak is.

Most jól kibőgött szemekkel s könnyű lélekkel
Csak fekszem itt a fűben: a virágokat nézem.
Atyavilág, mennyi élet van bennük!
A múlt sötét fellege végre kibontotta bugyrát,
S megöntözte rétem,
A fű már jóval zöldebb, élettelibb.
Az ég tiszta felettem, rétem fényben úszik.
Forrásom sebesen áramlik:
Csak hagyom, mossa, tisztogassa
Át meg át Lelkem zugait.