Az emberi lét első fele karmikus ismétlőkör, amelyben zanzásítva emlékeztetőket kapunk az előző életek javításra váró köreiből. Előző életeinkre ugyanis hároméves korunkig emlékszünk tisztán, utána már csak a támogató közegben nevelkedő gyermekek számára nyitott könyv az elmúlt életeik tárháza. De náluk is működik az elmeblokk, amely véd a megőrülés ellen. Szükségesek tehát a felelevenítések, amelyek a megfelelő irányba állítanak bennünket, Ezek csak ritkán kellemes és szép történések, többségük igen fájdalmasan érinti egónkat. A családtagjaink, szerelmeink, barátaink, gyermekeink bizony komoly sebeket téphetnek fel. Általuk szembesülhetünk személyiségünk árnyoldalával, ha képesek vagyunk alkalmazni a vonzás törvényét. Eszerint magunkhoz hasonló rezgésű embereket vonzunk be életünkbe, akik vagy eksztatikus örömöt vagy kifejezett ellenszenvet ébreszthetnek bennünk. Mindkettő rólunk szól, minket tükröz. Rajtunk meg az múlik, mennyire vagyunk hajlandóak a fenti irányelvet alkalmazva meglátni önmagunkban is azt, amit eddig csak környezetünk tagjaiban bírtunk észrevenni. Egymás tanítását vállaljuk fel leszületésünk előtt, avval az eszköztárral, amivel épp rendelkezünk. Ha az eszközök egy buldózer könnyedségével hatnak ránk, el kell fogadjuk, hogy kevesebből vélhetőleg nem értettünk. Könnyebb és boldogabb pedig ennek tiszteletteljes elfogadásától lesz az életünk.
Hogyan segíthetnek bennünket a gyógyítók a belső munkában?
Leginkább a fentebb említett megfelelő értelmezés kialakításában lehetnek segítségünkre a bennünket ért élmények vonatkozásában. Nagyon igaznak tartom, hogy az utcán fekvő részeg koldus is tud olyat mondani, amin öt évig tűnődsz. A gyógyítók előző életeit látva elmondható, hogy extrém mértékű szenvedésnyomás, tapasztalás van a tarsolyukban. Ezek szolgálnak az empátia alapjául. Szeretnék itt kitérni egy aktuális hazai jelenségre. Nevezetesen a gyógyítókkal szemben támasztott rendkívül magas szintű, teljesíthetetlen elvárásokra. Nehéz tudomásul vennünk, hogy az a félisten kultusz, amellyel az elmúlt évtizedekben az orvosokat ruházták fel, ugyanúgy megtépázódik, mint bármely más gyógyító nimbusza. Egyetlen gyógyító sem adhat ugyanis teljes épséget, makulátlan egészséget, nem veheti el testi-lelki kínjainkat, ha ezek a folyamatok még tanítanak számunkra valami fontosat. Másképp fogalmazva: pontosan abban a mértékben segíthet rajtad valaki, amennyire valójában készen állsz rá. Ez pedig legtöbbször nem áll arányban az elvárásokkal. Viszont rámutathatnak azokra a problémáinkra, amelyeket magunkban kell megnéznünk. Sokszor érkeznek hozzám kiábrándult, elkedvetlenedett emberek, akik épp hatalmasat csalódtak valamelyik tanítóban vagy gyógyítóban. Valójában ők is korlátokkal küzdő emberek, járják az útjukat, s ugyanolyan,vagy még komolyabb karmafeladattal birkóznak, mint bármelyikünk. Állhatnak nyerésre vagy épp vesztésre, akár a többi ember. Észlelhetők tehát a korlátaik, ám ez is segítség lehet önmagunk mélyebb megismerésében. Mindössze tudnunk kell belenézni abba a bizonyos tükörbe.
Mi történik, ha úgymond halogatjuk a szembenézéseket, ha nem vagyunk hajlandók felfogni a kívülről érkező jelzéseket?
Az egónk állandóan ítélkezik, pozitív és negatív előjelekkel látja el a dolgokat. Korunk legrettegettebb pusztító bajának a tökéletességre törekvés kultuszát tartom. Ezt is importáltuk természetesen, nagyjából a rendszerváltás táján. A tökéletességet- pontosabban annak illúzióját- úgy érheti el az ember, ha a kevéssé tetszetős vagyis negatív vonásait leszorítja a háttérbe, majd elkezd rá vastag borítórétegeket eszkábálni. Minél erősebben történik a lenyomás, annál nagyobb erővel tör fel, robban be az a bizonyos felvállalhatatlan tulajdonság a bumeráng effektus értelmében. Az életutunk második felében- legkésőbb úgy negyven tájékán- indul a felvállalt karmafeladatunk teljesítése. Ez pontosan annyira lesz sikeres, amilyen mértékben képessé váltunk magunkban is meglátni, elfogadni nemtetsző dolgainkat. A karmánk teljesítésének mértéke fogja meghatározni későbbi életszakaszunk minőségét egészségünk, jólétünk, lelki békénk szempontjából. Bizony, még meghalni sem túl egyszerű egy nem teljesített életfeladattal a nyakunkon. Vagy épp fordítva is történhet: még fel sem ocsúdtunk, s máris a köztes létben találjuk magunkat, mert a szellemi vezetőink észlelik a további fejlődésre való képtelenséget, s inkább egy újabb leszületéssel kapjuk meg a folytatás lehetőségét.
A spirituális irodalomban több helyen olvashatunk a spirituális egó fogalmáról. Mit értsünk ez alatt?
Tapasztalataim szerint a spirituális egó mondatja velünk többek között azt, hogy "már nincs több fejlődnivalóm ebben az életemben",vagy " már elértem a tökéletességet, már nincs karmám, mert ledolgoztam". Hadd jegyezzem itt meg: a spirituális egó létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen, általa kapunk saját magunkról fontos visszajelzéseket. A probléma abból adódik, ha nem tudjuk észlelni jelenlétét. Úgy láthatunk rá a működésére, ha megfigyeljük önmagunkat mondjuk egekbe röpítő dicshimnuszok vagy súlyosan megalázó kritikák kapcsán. Ha még megráznak, megérintenek minket, van min dolgoznunk az éntelenség állapotának eléréséig. A túlzott mértéket öltő önfényesítés megfigyelésem szerint a mélybe zuhanás előszobája is lehet.
Fontos tudnunk, hol tartunk az úton? Hogyan tudná összefoglalni az útonjárás célját, ami a személyiségben bekövetkezett változásokat illeti?
Véleményem szerint az útonjárás az a folyamat, amelynek során egyre mélyebb szinten ismerjük meg önmagunkat, Weöres Sándor szavaival mélységünk valamely szörnyetegét. A klasszikusok a hatalomvágy, a birtoklás, az irigység, a bosszúállás, a rosszindulat. A változás mibenléte a magunkban felismert működő erő szeretetteljes elfogadása és szelídítése, finom hangolása. Ennél többet egy ember sem tehet alapvető vonásaival Sietve teszem hozzá: ennél nehezebb feladat aligha akad az életben. Inkarnációk sorozatán keresztül fokról fokra válunk szeretettelibb, bölcsebb emberré, s a vége felé már senkit és semmit sem szeretnénk megváltoztatni, főképpen nem megmenteni. Egyre inkább az elfogadás, a mindennek és mindenkinek békés elfogadása jellemzi létünket. Azt is fontos tudnunk, hogy hol nem tartunk még, ez is sokat segít a szelídség gyakorlásában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése