Társamhoz

Oldanak az Égiek,

Oldanak engem általad és veled.
Kioldják belőlem évszázadok görcsét,
Kínját, fájdalmát, nyomorát.
Ott állunk, Mi, ketten a Fényben,
Én a Jin, Te a Jang.
A két pólus begyújtotta egymást,
Lángjuk berobbant-
S Mi újból öleljük egymást.
Igen, tudtam, ám hinni rég nem mertem,
Így kellett megtörténjen.
Kerülő utakon osontam eddig, tudod, bujkáltam és csellengtem.
Már tovább nem teszem: megállok végre és szemedbe nézek-
Engedem, hogy lelkem megérintsed.
Megint és megint, ahogyan régen is tetted.
Nem téged kerültelek, ó, nem, hanem találkozásunk,
Mely felszínre hozta vágyakozásunk.
Vágyunk megúnt századok vaskos mocskán tör át,
S bár tiszta Fény szülőágya,
Mégis, mire megérkezik hozzánk,
Ládd, miként mutatkozik máma.
Vágyunk se nem jó, se nem rossz:
Pont olyan, milyenek mi magunk is vagyunk:
Emberek, kik másszák a tanulólétrát.
Felettünk az Ég, alattunk a Föld,
Bennünk a Megbocsájtás.