Földi létünk iskolája

Itt a földi létben nem  az a dolgunk,

Hogy egy  emberélet alatt tökéletessé váljunk.

Ha ezt próbáljuk elérni, eleve kudarcra van ítélve vállalkozásunk.

A földi lét tanító lét, tanulópálya, melynek legfőbb szabálya,

Hogy egészében önmagaddá légy.

A feladat, mellyel mindezt csiszolhatod, adott: leszületésed megelőzően
Vált nyilvánvalóvá előtted.
Piciny embergyerekként még emlékszel ebből néhány foszlányra
Vagy még többre is, ha  az öreg lelkek táborát képviseled.
Aztán jön a jótékony fátyol, mely eltakarja előled mindezt-
Ezzel lelked épségét védi, hidd el.
Majd a fátyol elvékonyul, itt-ott tán szét is foszlik,
S mögüle előtűnik Önvalód csodája: a lét tökéletes harmóniája.
Mi emberek emberszemmel és emberítélettel viseltes földi dolgainkat
Sokszor taszítónak látjuk, s legősibb reflexeink egyikével
Fényezni igyekszünk magunk.
„Itt ilyen voltam, ott meg amolyanná lettem,
Óh, hol a tökély, mit Én mindenképp érdemlek?
Hát vajon nem erről szól az, hogy Isten teremtményeként
Tökéletes a lényem?”
Nos, valóban, Drága Lélek, Isten tökéletest teremtett általad és benned.
Az örök lét körforgása pedig szabad akaratunk és vállalásunk szerint
Maga a tanítópálya, melyen áthaladva tapasztalásokat gyűjtünk.
Hogy mik is azok a tapasztalások- jól van hát, elmondom.
Egyszer áldozat vagy, másszor meg gyilkos.
Egyszer hódító, máskor szorgos-dolgos.
Időnként csak lógsz a szeren, másszor megfelelési kényszered kerget körbe-körbe.
Vége-hossza nincs a szerepek tárának, miken előbb-utóbb
Egymást váltva mindőnk átesik, mint gyermek a fertőző betegségeken.
Átesünk, s egyúttal begyakoroljuk, elsajátítjuk, mi tanulható rajta.
Voltál hamiskártyás meg szajha,
Léhűtő naplopó, meg felkent pap és uralkodó,
Kinek egész népe hódolt áhítón.
Mikor koldus voltál, tán szégyellted nyomorod,
Mikor pedig pénzben dúskáltál, dölyfössé váltál, s lehet, aláztál is.
Ha tanult emberként másoknál messzebbre láttál,
Elragadhattak világmegváltó álmok.
Ha meg tehénpásztorként láttad meg a világot,
Biz könnyen elhihetted magadról, ennyi az összes tudományod.
A sok száz emberlét és szerepálom, így sorjázza egymást,
Míg előbb-utóbb mindennek mélyére látsz.
S ekkor már nem szédülsz meg négy diplomádtól,
Sem a világot jelentő deszkáktól.
Az igazán öreg, tapasztalt lelkek egyre mértékletesebbek,
S mélységes bölcsességük által alázatossá lesznek.
Egójuk durva követelőzése lassanként elcsitul,
És sem kevélység, sem álszerénység mögé nem bújnak már hazugul.
Felvállalják egyre jobban, egyre inkább önmaguk,
S evvel együtt  összes hibájuk meg hiányosságuk,
Mert tudják jól: ez is isteni jussuk.
Általuk tanulunk és tapasztalunk erről a földi világról,
Ezért felettébb hasznos jószágok ők- semmivel sem pótolhatók.
Ám csakis akkor tesznek csodát véled,
Ha magadhoz tartozónak érzed őket, felvállalva, s megismerve mindet.
Így vagy velük együtt egész és tökéletes,
Isten teremtménye s szeretett gyermeke-
Korlátaidat ismerve, általuk tökéletesedve.
Ha tehát jót akarsz tenni mással,
Kérlek, semmiképp ne avasd őt Boldoggá-
Még itt, földi valójában.
Inkább merd látni, s észrevenni hibáit meg gyengéit,
S öleld át őt velük együtt szerető elfogadással.
Így tégy önnönmagaddal is:
A legjobban akkor jársz, ha nem iratkozol be a Félistenképző Szakra.
Embernek születtél, még akkor is,
Ha közénk karma nélkül érkeztél meg.
Azt szoktam látni, minél magasabb rezgéssel érkezel meg,
Pályád talaja annál síkosabbá válik  talpad alatt-
Csak győzz talpon maradni, s megőrizni tisztaságodat.
Merthogy ebben meg ez a nehéz, ez az átlagembernek nem adatott meg.
Ha meg úgy tudod és érzed, neked ez az utolsó földi megtestesülésed,
Nos, akkor is próbák sokaságát kell kiállnod és sikerrel teljesítned.
Az Út egyre keskenyebb, minél tökéletesebben érkezel le a Földre.
Ezért fontos- bármit gondolj is magadról- gyakorolnod az alázatot.
A földi testhez mindig tartozik egy egó.
Egy, azaz egy darab- amolyan gyári tartozékként.
Akarod vagy sem, így van az testvér.
Mint említettem, fontos ő, úgyszólván nélkülözhetetlen.
Iránytű és szükséges berendezés, mellyel tájékozódni bírsz az itteni terekben.
Ám az irányítást nem neki kell végezni,
Hisz szirénhangai előre biz nem bírnak vinni.
Az Utadon Lelked kalauzol, melynek másik vége Istenhez ér fel.
Az ő hangja mindig szeretetteljes, támogató, erősítő, bátorító.
Ismeri jól a létezés csapdáit, s kerekebb megoldások fele terelget bárkit,
Bármikor, bármilyen helyzetben legyen is.
A kérdés az, mennyire tekinted magad ott és akkor teljesen késznek,
Úgyszólván tökéletesnek.
Mert ilyenkor bizony nem tanulsz fikarcnyit sem,
Csakis önnön fájdalmaidból meríthetsz. 
Ez az emberbőrben levés nagy iskolája,
Rajtad áll vagy bukik, hogyan állsz hozzája.
Kívánom neked, mindig arra a tiszta, szelíd hangra hallgass ott,
A bensődben.
Lehet, hogy nem áltat tökéletességgel,
Ám biztos támaszod ő a létezések tengerében.