Deviáns vagy indigó fiatalok?

Zsuzsa hogyan tudná összefoglalni, mit is értünk indigó személyiségen?

A definíció szerint egy indigókék aura a kötelező felszerelési tárgy. A második kritérium a magatartás típus. Mivel jómagam nem látom az aura színét, néhány éve felkerestem egy aura fotóst ez ügyben. Számomra elgondolkodtató kijelentést tett: szerinte hazánkban legfeljebb három-négy “valódi” indigó lehet. Megállapítását a sok ezernyi aura felvétel kapcsán fogalmazta meg. A második feltételt pedig még ennél is kevésbé egzaktnak érzem, így a magam részéről maradnék mondjuk az “indigó jelenség” kifejezésnél. Az, hogy milyen fajta funkciót töltenek be a közösségben , milyen fajta tudást szeretnének átadni, milyen az eszköz táruk, az teljesen egyéni. A fellépésük, a viselkedés módjuk, a magatartás mintáik is homlok egyenest ellentétesek tudnak lenni, attól függően, hogy egy békés, szelíd indigóról van szó, vagy egy magából kifordult, meg nem értett agresszív vagy depresszív indigó emberről. Én jószerivel csakis az utóbbiakkal találkoztam. 

Inkább egyfajta mély spirituális fejlettségi szintet tartok alapfeltételnek. Ha hozzá egy markáns hatni,megnyilvánulni, tenni, alakítani vágyás is társul, akkor talán a lényeget már definiáltuk.

Még mindig sokszor indigó gyerekekről beszélünk, viszont ha jól tudom, a 80-as évektől kezdve születnek ezzel az erősebb spirituális érdeklődéssel. Ők már lassan felnőttek. Hogyan ismerhetők fel?

Felnőttekről szólva azt lehet látni, hogy a megértettség, az elfogadás szintjén tudják csak érvényre juttatni a pozitív tulajdonságaikat. Majdnem teljesen mindegy, hogy milyen fajta spirituális képességekkel jön valaki a világra, pont annyira tudja őket kibontakoztatni, amennyire a környezete tagjai hajlandóak azokat befogadni, valamint amennyire az illető képes elfogadni annak a kudarcát, ha mégsem megy ennek a hihetetlen mennyiségű bölcsességnek vagy életfilozófiának az átadása. Ott van mindennek az alfája és az omegája, hogy milyen a fogadtatás a környezet részéről és mit tud ezzel kezdeni egy indigó. Talán egy-két olyan felnőtt indigót kísértem eddigi életútján, akit megértés és elfogadás vett körül, illetve nem törtek meg, ha némely területen érdektelenségbe esetleg elutasításba botlottak. Ők komoly karriert futottak be a szó legtágabb értelmében, azaz teljes egzisztenciát építettek, önálló emberekként élnek, az emberi kapcsolataikban pedig bölcsek és szeretetteljesek tudtak maradni. A nagy többség viszont a kimagasló intellektusához, ámulatba ejtő bölcsességéhez leginkább kezelhetetlenné durvult agresszivitást prezentál. Gondoljunk csak bele: a kemény drogosok és az egyáltalán nem lightosan füvezők is javarészt indigók, a meg nem értett, elcsúszott életű csoport képviselői .

Gyerekekről mit lehet mondani? Hogyan éli meg egy ilyen irányultságú pici gyerek a megérkezést?

Azt, hogy ezek a gyerekek valami rendkívüliséget hordoznak magukban, már sok helyről hallottuk. A szubjektív elfogultságon túl, ami a szülőket illeti a saját gyerekeikkel kapcsolatosan, tényleg létezik valami, amitől ezek a gyerekek egészen rendkívüli módon tudják megélni az életüket, viselik azokat a terheket, amelyek egy felnőttnek is becsületére válhatnának. Idejönnek azért, hogy a bolygónknak segítsenek egy békésebb létformában létezni. De számomra úgy tűnik a viselkedésüket figyelve, mintha ők már eleve ebbe a békésebb létformába szeretnének megszületni is. Aztán a magasabb ideák világából fokozatosan belesüppednek az anyagi világba, ennek a feneketlen káosznak a kellős közepébe, ahol darabokra hullik az autoriter oktatási rendszer, s ahol általánosságban véve demokráciának, szeretetteljes létezésnek se híre, se hamva. Ezek a gyerekek teljesen egyéni válaszokkal érkeznek közénk. Egészen döbbenetes, meglepő kijelentéseket tudnak tenni. Zavarba hozzák azokat a felnőtteket, akik standard formák között futtatják az életüket. Képtelenek az autoritással mit kezdeni . A „csak azért nem, mert én azt mondtam” mondatokra úgy reagálnak, hogy zsigerből indítva szétrúgnak mindent maguk körül. Nem azért jöttek erre a világra, hogy a működésképtelenség szélére sodródott globális rendszerünkhöz asszisztáljanak. Nekik ez az átmeneti időszak kínszenvedés. Véleményem szerint eredetileg nem rombolni akarnak, hanem csak rámutatni azokra a pontokra, ahol nekünk mindenképpen változtatni kell a szemléletünkön, az életvitelünkön. Akkor kezdenek törni zúzni, amikor süket fülekre találnak.

Nem lehet, hogy a ezek a fiatalok a kontrasztos viselkedésükkel fel akarják hívni a figyelmet, hogy valami nincs rendben?

Így van, itt van az ő megmérettetésük. Roppantul akaratos és öntörvényű gyerekek vagy fiatal felnőttek az indigók, fejlett ítéletalkotással, pontosan tudják, hogy mit szeretnének, merre tartanak. Ők a mi Emlékeztetőink. A puszta létezésükkel kinyilvánítják azt az ősi tudást, amelyet mi roppant energiákat igénybe véve próbálunk feledni, hiszen ha elkezdenénk emlékezni és eszerint létezni, most még bizonyára felkopna az állunk. 

Ezt a rendkívül egyenes, célirányos létformát kellene itt valahogy beilleszteni abba a rendszerbe ahol a szelíd, szeretetteljes, bölcs, türelmes viselkedés gyakorlatilag meg sem jelenhet vagy nem ér célt, vagy elmennek mellette szótlanul az emberek, mert fel sem tűnik számukra. 

Számomra logikus, hogy ha egy indigó nem éri el a célját, akkor elképesztő módon tükrözi a magatartása a frusztráltságát, a dühét, a tehetetlenségét. És jön a szakmai rész: ezt nevezik hiperaktivitásnak, figyelemzavarnak, durvább változatában a környező világ ignorálásának, amelyet autisztikus tünetekként diagnosztizálunk.

Hogyan tud reagálni a család a “furcsa, nehezen kezelhető” gyerekekre?

Nekem az a tapasztalatom, hogy van még egy korszak, egy stáció mindegyikük életében, ahol szerencsésebb esetben ezt a dühöt, frusztráltságot kifejezésre lehet juttatni, meg lehet fogalmaztatni, de csak akkor, ha a környezete is nyitott a változásra. Hiszen itt van valahol a kulcs: ha eléri a célját, hogy egy békésebb szeretetteljesebb, élhetőbb létforma felé segítsen bennünket, már nem szükséges rombolnia. Bármennyire is paradox, hogy ezt egy ilyen deviáns, durva viselkedésformával akarja elérni, ha meghallgattatik és megértetik az ő üzenete, ha át tudja adni, ha látja ennek a jeleit, akkor nincs szükség már arra, hogy diagnózisokkal fölcímkézve egy külön rendszerben kezelődjenek. De ehhez az a szerencsés konstelláció szükséges, hogy maga a környezete változzon.

Azért a leggyakoribb történetek tárháza mindig úgy szól, hogy beleszületik egy családba, ami karmikusan súlyosan terhelt. A legtöbb indigó így érkezik. Nagyon tehetséges, kivételes érdeklődési körű, feltűnően intelligens szülőkkel, akik önmagukban hordozzák a spirituális iránti mélyebb érzéseiket, kíváncsiságukat, de megvalósítani soha nem tudták őket, mert azon igyekeztek teljes erejükből, hogy betagozódjanak a mostani rendszerbe. Most beszületik a gyerek a családba, és értelemszerűen próbál rámutatni ezekre a jelenségekre. De az a szülő, aki már gyerekként, meg fiatal felnőttként sem vállalta, hogy elindul a spirituális útján, hogy felvállalja a valódi életszemléletét, a nézőpontjait, most szembetalálja magát azzal a helyzettel, hogy van egy gyereke, aki ezt rendkívül markánsan képviseli vele szemben is akár. És akkor itt jön a kérdés, hogy hogyan lesz ebből egy családi karma oldás, vagy egyéni karma oldódás. Csakis akkor, ha a szülő változik, ha a szülő ismeri fel, hogy azon az úton , ahol ő eddig haladt, tovább nem lehet járni. És mindennel szembemenve, a hihetetlenül leszabályozott társadalmi elvárásokkal szembe menve is a gyereke mellé áll. Így már a gyerek is engedékenyebb, hiszen valamit sikerült megvalósítani a céljából.

Ha egy szülő eljut a pontra, hogy találkozik az indigó kérdéssel és felébred benne a kérdés, hogy az ő gyereke is indigó, hogyan tudja megszólítani a gyermeket, hogyan tud vele kapcsolatot  teremteni mondjuk egy erős ellenálló időszak után?

A gyerekek a születésük utáni első pillanatban rendkívül mély hatást gyakorolnak a környezetük minden tagjára. A friss újszülött tekintetében van valami mérhetetlen bölcsesség, letisztultság, szeretetteljesség. A szülő abban a paradox helyzetben találja magát, hogy el kell döntenie, kinek a térfelére álljon? Hiszen ez egy harc. A régi rendszernek a megszüntetése, ami kenyeret ad, biztos megélhetést pont a gyerek felneveléséhez. Itt jelentkezik az az opportunizmus, ami megkötteti a számtalan kompromisszumot mindegyikünkkel. És végtelenül nehéz ennek a dilemmának a feloldása akkor, ha a gyerekünk ebben a rendszerben szinte nulla toleranciával viseltetik. A szülő az első pillanattól fogva egy markáns változásra van ítélve, ez alól nem lehet kibújni, nem lehet elodázni. Ha elodázzuk, akkor egyre durvábbak lesznek azok a tünetek, amik az ellenállást mutatják.

Mi történik, ha a szülő kapásból pozitívan reagál a gyerekre? Vagy mindenképpen belső harcot eredményez a helyzet?

Akkor inkább azt mondanám, hogy természetesen nem. Amikor a gyereket a helyén kezelik és tisztelni tudják azt a rendkívüli kincset, ami az ő érkezésével a családot gazdagítja,akkor a gyerek megtanul viselkedni. Pontosabban fogalmazva, hajlandó alkalmazkodni a szükséges mértékig. Az egyik indigó ismerősöm így summázta az oktatási rendszerünkkel folytatott küzdelmét:” színötös voltam végig, úgyhogy nem tudtak velem mit kezdeni”. Nos, ennyit az alkalmazkodás igazi olvasatáról.

Mi van, hogyha egy indigó felismeri magát? Mit tud kezdeni egy indigó jelölt, ha felismeri magát vagy a destruktív viselkedését? Hova tud segítségért fordulni?

 Nagyon fontos minden deviáns, megbélyegzett vagy kisebbségbe szorított embernek tudni, hogy soha nincs egyedül a világon. És nem feltétlenül vele van a probléma. Lehet a magatartásával, a viselkedésével, de nem vele. Ez nagy különbség. 

Azokat a tulajdonságokat, amiket hozott magával ki kell bontakoztatnia, viszont ezt csak akkor tudja, megtenni, ha talál egy olyan közeget, ami ebben segíti őt. Tehát nézhetjük ugye a destruktív oldalát is ennek a jelenségnek. De ez nem vezet előre. Akár egy szakember segítségével, akár értő és halló emberek segítségét kérve, az indigó meg kell, hogy hallja azokat a mondatokat, hogy valaki látja őt az indigóságában. Ez talán a legfontosabb dolog, mert pozitív értelmet nyerhet a rombolási hajlama, az agresszivitása is. 

Hogyha ezt képes valakivel megláttatni, vagy akár önmagában meglátni, akkor már csak meg kell keresnie azokat a célokat és feladatokat, amiket magával hozott jelenlegi sorsfeladataként. A leginkább működő segítségkérésnek azt tartom – mindegy, hol él az ember-, hogy behívja a hasonszőrűeket. Bőven elég, ha az Univerzumnak azt mondja: jelenjenek meg körülöttem olyan emberek, akik segítenek meglátni az én igazi lényemet. Nem csak azt, amivé lettem a hiábavaló küzdelmek által. Így például szerintem komoly visszajelzéseket kaphat arról, hogyan lehet mégis beilleszkednie ebbe a társadalmi közegbe itt és most.

Jól értem, hogy Zsuzsa álláspontja, hogy a környezeten van a hangsúly és jobban kellene figyelnünk rájuk, hiszen ezzel a deviánsnak tűnő viselkedéssel próbálják kiprovokálni belőlünk a figyelmet.

Az indigókra is igaz az univerzális törvény: 

bármikor vissza lehet csatlakozni. Ehhez azért roppant fontos egy támogató közeg.

A probléma csak az, hogy nagyon makacs és nagyon öntörvényű emberekről van szó. Nehéz velük elhitetni, hogy kisebb nagyobb átmenti kitérő után bárki beállhat egy irányba, abba, amit eredetileg felvállalt. Akkor is, ha hajótörést szenvedett a családi történetek mezején, vagy ha három iskolából tiltották ki, vagy ha egyetlen normális szakmát sem sikerült megtanulnia, mert sehol nem tudott beilleszkedni a rendszerbe. Bármikor csatlakozhat, amíg itt van közöttünk. Az a kérdés, hogy ha megőrizte a spirituális érzékenységét és sikerült beilleszkednie, tudja-e a bűvész trükköket, hogy hogyan kell beilleszkedni egy olyan társadalomba,amin igazából kacag, mert egy karikatúra kívülről nézve. Mégis azt gondolom, hogy az indigókkal azt nehéz megértetni, hogy minden úgy van jól, ahogy van. Nekik is van magukkal hozott karma feladatuk, oldandó karmájuk. Nem véletlen, hogy extrém nehéz családi környezetbe születik a legtöbbjük, olyan emberek közé, akik végképp nem hajlandók semmiféle kompromisszumra a saját gyerekük kedvéért sem. És érthető, hogy bezárulnak. De azért azt tudniuk kell, hogy ők is megtagadták valamikor a spiritualitást egy előző életükben és most csak visszafelé jönnek az úton és éppen azért olyan a család vagy barátok, vagy bárki, aki nagy szerepet tölt be az életükben, mert ők valaha ugyanúgy viselkedtek másokkal. Csak hát ők inkább a giga megbántódásukban pácolódnak legszívesebben. És onnan kijönniük tényleg nagyon nehéz.

Mit üzenne ezeknek a fiataloknak?

Nagyon fontosnak érzem, hogy a különleges képességű és beilleszkedni nem tudó emberek tényleg tudják, hogy nincsenek egyedül. Itt a praxisom során átlag három óránként mondom éppen valakinek ezt az igazságot. Azt, hogy nincs egyedül. Higgyék el, fontos az, hogy ne magányos szigetként akarják végrehajtani a feladatukat, hiszen mindig abban van az erő, mikor hasonló emberek egymás kezét tudják megfogni és egymást tudják erősíteni. Ott már szavak nélkül is értő közegre találnak, de ez csak akkor lehetséges, ha akarják ezt tudni és hinni, mert ez az alap. 

Ne azt várják, hogy őket valaki egyszer majd felfedezi és megérti. Az első lépést nekik kell megtenni: kijönni az izolálódásból, a magányból. Nekik kell akarniuk ezt. 

Az Univerzum pedig gondoskodik arról, hogy a megfelelő impulzusok és segítők érkezzenek a környezetükbe. A segítők kezét pedig tudniuk kell megfogni. Ez ugyanis egy bizalmi játék.