Ahogyan öregszem, ahogyan egyre inkább
Rámtalálnak az emlékek,
Úgy válik valósággá, szüleim mennyire is szerettek.
Bizony, mindez rút megcsúfolása sérelmeim tengerének.
Mert szerettek ők, pont úgy, ahogy tudtak.
Ne feledjük, mindenki hozott anyagból dolgozik.
Védelmeztek, óvtak, akár önmaguktól is,
Avval, hogy példát mutattak:
Lásd meg bennünk, milyenné válhatsz,
Ha önmagadon nem változtatsz.
Valójában tényleg másképpen volt,
Mint ahogy emlékeimben élt:
Szeretetüket én nem tudtam elfogadni semmiképp.
Fütyültem rájuk, a szeretetkapcsoktól viszolyogtam,
Mert elfogadásuk idekötött volna a való világba.
A valóság nem szól másképp,
Minthogy itt a Földön az emberi lét szűrőjén át kell
Transzportálnod isteni valóságod.
A kettő mindegyikünkben keveredik:
Egyszer tisztán éteri, másszor meg színtiszta földközeli.
A cél mindig tanításunk,
A leckénket el kell sajátítsuk.
S ha előző életeinkben mindez nem ment,
Most olyan szülőket választunk,
Kiknek szava biztosan átjut lezárt rétegeinken.
"Ki miből ért"- ez a központi rendezőelv.
Ki ért a szépszóból is, annak szépszóval megy az üzenet.
Nos, én nem ilyen voltam,
Ez mára már elég egyértelmű lett.
Féltem, ó, nagyon féltem felvállalt létemtől,
Semmiképpen nem tudtam megbocsátani önmagamnak.
S ahogy figyelem többi embertársamat,
Úgy látom, több ezer éve örökzöld sláger a bűntudat,
Mellyel mérgezzük minden egyes óránkat.
Örülnünk, szeretetben élnünk miatta csak feltételekkel lehet,
Melyek teljesítése szinte teljesen kitölti életterünket.
S ami kis időnk végre magunkra maradna,
abban meg holtfáradtan hanyatlunk párnáinkra.
S ez így megy időtlen idők óta- generációról generációra.
Na de tényleg, ki tudná megmutatni,
Hogy is kell szeretetet elfogadni, s vele békében élni?
Kicsit olyan ez, mint fekete macskát sötétben kergetni.
Hát de nem?
Lelkem mélyében azt érzem,
Teljes szeretet csak az Univerzumból érkezhet-
Nevezzük Istennek vagy bárminek.
Mert tudjuk jól, Istennek itt az emberi világban
Több száz nevet adtak,
Hogy mindenki meglelhesse őt valamely név kimondásával.
S ha megtaláljuk végre szívünkben ezt a lenyomatot,
Aztán már megtanulhatjuk szeretni a földi világot, s benne önmagunk.
Ez mindenek kulcsa, enélkül biz nem megy, váltig állítom.
A pszichológia ezt úgy hívja: 'elég jó vagyok'.
Elég jó ahhoz, hogy elhiggyem:
A maguk módján még szüleim is szeretnek engem,
Még ha kimutatása számukra cefetül nehezen is ment.
Mert egyszerűen emberek ők is biza,
Utólag meg kár volna reklamálnunk,
Miért is nem ufóktól származunk.
Ha bántanak téged, azért teszik csak,
Mert más csatornájuk hozzád nemigen van.
A többit- tudod az imént beszéltük-
Saját magunk az előző életekben elég jól elrekesztettük.
Mihelyt megnyitod őket,
Többé már nem kell szüleidet hibáztasd-
Lehetőségük adódik más csatorna használatára.
Szüleimet, kik tudom most már, nagyon jók hozzám,
Végre értem-
Csak tanítani próbáltak mindenképpen.
Mert ezt vállalták fel, amikor a földi életet ajándékozták nekem.
Tanításuk mára megérkezett, mert kinyitottam hozzá a rekeszeket.
S a mérgek, a megkövesedett ítélkezések
Folyékony fénnyé alakultak bennem.
Bűntudatom meg átszabom,
Mert elfáradtam a hiábavaló pörgésben.
Átszabom... mondjuk szeretetteljes semmittevéssé.
Ez olyan jól hangzik, amolyan béke szigete érzést kelt bennem.
A semmit teszem nagy igyekezettel-
S közben engedem, hogy megérintsen Isten.
Az Ő érintései oly végtelen gyengédek, s mégis erőteljesek,
Hogy érzékelésük csak kinyitott lélekkel történhet meg.
S ha Isten érintése további rekeszeket nyit meg bennem,
Az előbb-utóbb átgyűrűzik szüleim lelkéhez,
S ettől az ő létezésük is szerettelibb lesz.
S már meg is érkeztünk mondókám végére- végre.
Nekem ezek summázatához majd fél évszázad kellett.
S veled, olvasóm, veled mi a helyzet?
