Szívemben fehér fa, szeretném, ha fehér virága kinyílna.
Szívemben surranó dobbanás által életre kelne,
Földből láva energiák által feltöltődne.
Dobbanó áramok éltető ereje most sebesen suhan bennem-
Vad ölelése, fonódása ez az életnek, miben eddig nem volt részem.
Dobbanó áramlatokat én bizony elzártam az élettől való félelmemben.
Csak mások energiájából töltekezni: ez lett kenyerem.
Mások által függeszkedve, létek árnyán kepeszkedve,
Tiltakozva, fenekedve, mindenkivel szembe menve.
Mert az enyémnek szánt nem kellett, utálkozva eltéptem,
Mi bekötött volna a Föld középpontjába.
Így lógtam szárnyaszegetten a félig-Lét mezejében.
S minél inkább tiltakoztam, annál inkább beszorultam.
S volt egy pont, ahol a Teremtő hangja rám dörrent:
"állj, erre már veszélyes!"
A hangra végre felriadtam, hetekbe telt, míg megnyugodtam.
Lelkem kis, apró lángja ekkortájt már-már elillant .
A Hang dörrenése látóvá tett végre-
Esztelen vergődésemnek pontot tett végére.
Innentől már csak kifele akartam jutni, a fényes világosságba,
Szívemet újra meg újra átjárta a hála.
Hála mindazért, mit eddig teljes erőmből tagadtam:
Létem jogát és varázslatos hatalmát.
A visszafelé vezető út göröngyös volt, nem tagadom,
S talmi ábrándokkal a sorstársakat sem kábítom.
A sziklák sokszor felsértették bőrömet-
Hol lopakodtam, hol meg orra buktam, ám egy Fény vezetett.
Dühöm még itt is sokszor elhomályosította a szemem.
Dühödt leginkább magamra voltam,
Hogy Teremtőmet szkanderpartira hívtam.
Persze, hogy vesztettem, s ezt ifjonti hévvel nem tűrhettem.
Őseim dühe, megtiport káprázata bennem ilyenkor mind feltolult,
És átcsapott a józan ész áldott gátján-
Nos, sejted már miért lettem pszichiáter, tán?
Szívem torkomban dobog,
Rózsás angyal szárnya ragyog, közben vezet- belé kapaszkodom.
Újból meg kell születnem, immár teljesen.
Hív, vezérel, kicsit húz is a szülőcsatornán át,
Meg kell végre élnem Létezésem valóját.
Magamtól nekifutnék még néhányszor- így negyvenöt évesen is,
Ám kopogtatnak ajtómon, zörgetnek ablakimon:
Életre várnak idekint.
Igen, még most is élem idekerülésem vinnyogtató szorítását-
Ahogy lelkem megpróbálta kikerülni a megérkezés valóságát.
Nem a keskeny csatorna, a három napos tortúra,
Hanem poklok kínja, ahogyan bátorságom szállt inamba.
Nem, nem, ide semmiképp sem,
Kérem, könyörgök, Uram, ne tedd ezt velem!
Hogy aláírtam, felvállaltam, s megígértem mindezt?
De most már nem akarom, ezt lehetetlen, hogy megértsed?
Micsoda? Már sokadszor menekülnék, s csak súlyosbítnám terheimet?
Igen, ez lehet, ahogyan magamat ismerem: mást bátorítani,
Más életéért oroszlánként küzdeni, az köszönöm, jól ment.
Ám a sajátomért...
Hogy idelent először is karmámat törlesszem,
Családom ölelő rabigájában,
Majd aztán, ha mindezt kibírtam ép ésszel,
Indulhatok tovább jövendő életem alapozásában?
Ó, Uram, most már értem, de valóban ennyi a törlesztendő vétkem?
Vétkem, vagy tettem, mindegy, hogy nevezem,
Mit eszelősként elkövettem mások vagy magam ellen, az előző köreimben,
Egyre lejjebb bucskázva emberéletek ingoványában.
Nem lehetne elosztani- több életre-, kicsit igazságosabb lenne...
Ez úgy húsz életre elég, ahogyan most nézem kitágult pupillával,
Halálra rémül lelkem által.
Hiába minden szó, minden könyörgés, minden esdeklő ima.
Teremtőm döntése szerint mindez az én érdekem szolgálja.
Ha menni kell, hát menjen, de más-így meg az én döntésem.
S az életemhez kapott teremtő erőmmel elvágtam földi kötelékem.
Mindezt a szabad akarat jegyében jóváhagyták az Égiek,
Ugyanúgy, ahogyan születésem előtti felvállalásom is-
Mit tagadjam, az utóbbi kicsit másképp festett,
Ahogyan mostani szememmel látni engedték nekem.
"Te is teremtesz Gyermekem, ha ezt és így akarod,
Ám legyen, s viseld el, mit létre hoztál ezzel."
Summa summárum, csak úgy fogalmazhatok:
Ha az eredeti terv pokoljárásnak tűnt számomra,
Akkor az utóbbira- a magam által igazítottra-
Már jelzőket sem nagyon találok.
Ezt adá az Úr-no meg én, szabad akaratomból, félelmeim által beszorulva-
S egyúttal kiszorítva magam az utamat segítő erőterekből.
Csakhogy egyszer és mindenkorra megtanulhassam- ha végre akarom:
Ha a feladatom nagy, szinte gigászi,
S leginkább megoldhatatlannak tűnő embererőből,
Küld az Atya Égi segítséget, mely mindezeken átnő.
Így lesz a feladat teljesíthető.
Ám ha mindebben nem hiszel, mert félelmeid hangja
Átbömböl mindezen segítség tengeren, s te hagyod magad vezetni általuk,
Nos, akkor az Isten adta erő kimarad a megoldó képletből,
S magadra maradsz, immáron tényleg egyedül-
Ha így döntesz, akár én, közel negyvenöt évvel ezelőtt,
Lesz Utadnak egy módosított változata.
Ezt már te magad hozod ki belőle, ne feledd.
A helyszín, a szereplők, a témák mindegyikünknél
Másak, de a lényeg ugyanaz:
Isten segítségével, vagy nélküle- félelmeid által- járhatod utadat.
Igen, hallom kérdésedet , Rokonlélek:
Kérdésed jogos, mindőnk fél, retteg ettől-attól, meg amattól, hogyne.
Ez már csak hozzátartozik az emberélethez.
A kérdés ott dől el, kire hallgatsz, ha döntened kell,
A két hang közül melyikre?
Égi Segítőid hangja símogatja lelked,
Becéző, lágy és kedves, erőt ad és utat mutat neked.
Míg egód szirénhangú vijjogása csak a vészt jósolja,
S károsultnak, becsapottnak állít be .
Kritizál és becsmérel mindenkit, ítélkezik, s pöffeteggé tesz.
S legfelül: igyekszik elhitetni veled:
Jobb, ha nem bízol senkiben és semmiben.
Ahogyan pácienseimtől hallom, a döntés azért nehéz,
Mert hiteles minta alig akad, olyan, akit követni lehet.
Aki igaz szívű, s vezérelni tud másokat is önmagán felül.
Igen, most ilyen a világunk, s benne mi is ilyenek vagyunk.
De vajon ilyennek is kell maradnunk?
Vagy elhisszük végre, itt, az utolsó pillanatok egyikében:
Önmagunkat változtatva jobbá tehetjük mindezt?
Mondd, Te, ki most a neten olvasol engem:
Hallod-e Isten hangját?
Megéled-e, hogy szeret és elfogad téged olyannak, amilyen vagy?
S el tudod-e hinni, hogy mindig is elfogadott olyannak, amilyen voltál?
S hogy magához ölelt téged, ha kérted és hagytad,
Minden idők óceánján át?
Fehér fa a szívemben, már virágzik ága:
Fehér szirmokat bont éppen az élet lüktető ragyogása.
Kész vagyok, megérkeztem hát végre.
Dobbanó földmorajok szikrázón vöröslő tengerén át,
Elérkezett szívemhez a földi ragyogás.
Szívemből torkomba ömlik az Életvágy csodája,
S onnan szájamon át a világba kiált:
Köszönöm, ó, köszönöm, Uram,
Hogy élhetek itt, mint bárki más!
