NAGY LÁSZLÓ: ADJON AZ ISTEN


Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét,
üres vékámba
gabonát,
árva kezembe 
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyba
hevernem,
kérdésre választ
ő küldjön,
hogy hitem széjjel
ne düljön,
adjon az Isten
fényeket,
temetők helyett
életet-
nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon úgyis, ha
nem kérem. 

...Mert a kezembe akadt.

NAOKI HIGASHIDA:HÁT EZÉRT UGRÁLOK
A könyvet egy autizmussal élő japán kisfiú írta. Mindössze tizenhárom évesen, kartonbillentyűzet segítségével kommunikálva nyit egy ablakot számunkra, amelyen keresztül bepillanthatunk világába. Számomra megdöbbentően mély, sokszínűen árnyalt érzelmekkel, és megejtően érzékeny lélekrezgésekkel találkoztam, melyekkel magyarázatot ad a sokszor érthetetlen reakciókra. Rabul ejtett ez a könyv, azoknak ajánlom, akik szeretnék jobban érteni, miért is születnek mai világunkba ezek a kis csodalények. Mert Naoki evvel kapcsolatosan is zavarbaejtő megvilágításba helyezi az autista létet. Íme, egy kis ízelítő a könyvből:

"Kint a szabadban úgy érzem, mintha elnyelne a természet, és abban a pillanatban úgy tűnik, a testem csupán porszem, egy porszem jóval a megszületésem előtti időből, egy porszem, amely beleolvad magába a természetbe. Ez az érzés olyan káprázatos, hogy elfelejtem, hogy ember vagyok, méghozzá sajátos igényű.
A természet megnyugtat, amikor dühöngök, és velem együtt nevet, ha örülök. Egyesek talán azt hiszik, hogy a természettel lehetetlen ténylegesen összebarátkozni. Pedig az ember is az állatok birodalmának részese, és talán bennünk, autizmussal élőkben valahol legbelül még most is ott rejtőzik ennek egy kis maradék tudata. Mindig becsülni fogom magamban azt, hogy barátomnak tekintem a természetet."

Ahogyan öregszem

Ahogyan öregszem, ahogyan egyre inkább
Rámtalálnak az emlékek,
Úgy válik valósággá, szüleim mennyire is szerettek.
Bizony, mindez rút megcsúfolása sérelmeim tengerének.
Mert szerettek ők, pont úgy, ahogy tudtak.
Ne feledjük, mindenki hozott anyagból dolgozik.
Védelmeztek, óvtak, akár önmaguktól is,
Avval, hogy példát mutattak:
Lásd meg bennünk, milyenné válhatsz,
Ha önmagadon nem változtatsz.

Valójában tényleg másképpen volt,
Mint ahogy emlékeimben élt:
Szeretetüket én nem tudtam elfogadni semmiképp.
Fütyültem rájuk, a szeretetkapcsoktól viszolyogtam,
Mert elfogadásuk idekötött volna a való világba.

A valóság nem szól másképp,
Minthogy itt a Földön az emberi lét szűrőjén át kell
Transzportálnod isteni valóságod.
A kettő mindegyikünkben keveredik:
Egyszer tisztán éteri, másszor meg színtiszta földközeli.
A cél mindig tanításunk,
A leckénket el kell sajátítsuk.

S ha előző életeinkben mindez nem ment,
Most olyan szülőket választunk,
Kiknek szava  biztosan átjut lezárt rétegeinken.
"Ki miből ért"- ez a központi rendezőelv.
Ki ért a szépszóból is, annak szépszóval megy az üzenet.
Nos, én nem ilyen voltam,
Ez mára már elég egyértelmű lett.
Féltem, ó, nagyon féltem felvállalt létemtől,
Semmiképpen nem tudtam megbocsátani önmagamnak.
S ahogy figyelem többi embertársamat,
Úgy látom, több ezer éve örökzöld sláger a bűntudat,
Mellyel mérgezzük minden egyes óránkat.
Örülnünk, szeretetben élnünk miatta csak feltételekkel lehet,
Melyek teljesítése szinte teljesen kitölti életterünket.
S ami kis időnk végre magunkra maradna,
abban meg holtfáradtan hanyatlunk párnáinkra.
S ez így megy időtlen idők óta- generációról generációra.

Na de tényleg, ki tudná megmutatni,
Hogy is kell szeretetet elfogadni, s vele békében élni?
Kicsit olyan ez, mint fekete macskát sötétben kergetni.
Hát de nem?

Lelkem mélyében azt érzem,
Teljes szeretet csak az Univerzumból érkezhet-
Nevezzük Istennek vagy bárminek.
Mert tudjuk jól, Istennek itt az emberi világban
Több száz nevet adtak,
Hogy mindenki meglelhesse őt valamely név kimondásával.
S ha megtaláljuk  végre szívünkben ezt a lenyomatot,
Aztán már megtanulhatjuk szeretni a földi világot, s benne önmagunk.
Ez mindenek kulcsa, enélkül biz nem megy, váltig állítom.

A pszichológia ezt úgy hívja: 'elég jó vagyok'.
Elég jó ahhoz, hogy elhiggyem:
A maguk módján még szüleim is szeretnek engem,
Még ha kimutatása számukra cefetül nehezen is ment.
Mert egyszerűen emberek ők is biza,
Utólag meg kár volna reklamálnunk,
Miért is nem ufóktól származunk.
Ha  bántanak téged, azért teszik csak,
Mert más csatornájuk hozzád nemigen van.
A többit- tudod az imént beszéltük-
Saját magunk az előző életekben elég jól elrekesztettük.
Mihelyt megnyitod őket,
Többé már nem kell szüleidet hibáztasd-
Lehetőségük adódik más csatorna használatára.

Szüleimet, kik tudom most már, nagyon jók hozzám,
Végre értem-
Csak tanítani próbáltak mindenképpen.
Mert ezt vállalták fel, amikor a földi életet ajándékozták nekem.
Tanításuk mára megérkezett, mert kinyitottam hozzá a rekeszeket.
S a mérgek, a megkövesedett ítélkezések
Folyékony fénnyé alakultak bennem.

Bűntudatom meg átszabom,
Mert elfáradtam a hiábavaló pörgésben.
Átszabom... mondjuk szeretetteljes semmittevéssé.
Ez olyan jól hangzik, amolyan béke szigete érzést kelt bennem.
A semmit teszem nagy igyekezettel-
S közben engedem, hogy megérintsen Isten.
Az Ő érintései oly végtelen gyengédek, s mégis erőteljesek,
Hogy érzékelésük csak kinyitott lélekkel történhet meg.
S ha Isten érintése további rekeszeket nyit meg bennem,
Az előbb-utóbb átgyűrűzik szüleim lelkéhez,
S ettől az ő létezésük is szerettelibb lesz.
S már meg is érkeztünk mondókám végére- végre.
Nekem ezek summázatához majd fél évszázad kellett.
S veled, olvasóm, veled mi a helyzet?

Mári sírjára

Elmentél hát, végre el tudtál menni.
Tudtuk jól, hogy ez be fog egyszer következni,
Elvégre kevés macska éli meg a tizennyolcadik évet.
Ez amolyan kegyelmi ajándék volt neked és nekünk,
Amit tiszta szívvel megköszönünk.
Régóta készülődtél, el tőlünk, el a nagy útra-
Amolyan Márimódra.
Még mindig jól futottál százon, ha kutyák kergettek,
S helyből megugrottad a métert, hogy felérd a házereszt.
Végtelen űrt hagytál magad után, jó cicám,
Ezt kérlek ne vedd panasznak, csak afféle számadásnak.
Mert a halál az a pont, ahol az ittmaradtaknak számot kell adniuk:
Vajon miként sáfárkodtak az együtt töltött idővel,
S bevégezték-e a közösen vállalt feladatuk,
Hogy aztán a lélek nyugalmával és a szív békéjével engedjék
Útjukra a távozni vágyó társakat.
Életem eddigi legsötétebb korszakán kísértél bátor eltökéltséggel.
Hol ingoványba ragadtam, hol posványban gázoltam, hol meg
Kénkövet szagoltam minden reményemet feladóan.
Te meg csak jöttél hozzám mindig, zsémbesen szerető lelked
Már a kezdeteknél ámulatba ejtett.
Mert ki hallott még olyat, vadidegen macskával
Embermódra társalkodni-
Megesküdtem arra, hogy válaszaidat pontosan véltem érteni.
Ám ez így volt bizony, ezt utólag is állíthatom.
Több voltál mint macska: félig-meddig ember,
Áradt belőled a bölcs szeretet, tudtad jól, merre kell menjek.
Tereltél is kitartón, hol szelíden, hol kellő eréllyel,
Az ellentmondást  semmiképp nem tűrted el.
Kiabáltam persze, a vesztesek dühével, sérelmezve az alpári hangnemet,
Mellyel oly gyakran a családfámat illetted.
Ha nem így volt, kérlek, bocsásd meg nekem, drága lélek.
Nagyszerű segítőm voltál: bölcs, nemes szivű, következetes.
Te már  azt is tudtad, mit én sokszor vélni sem mertem,
Ha lelkem elcsüggedve az úttorlaszokat kémlelte.
Kitartottál, immár haldokolva, kínlódva
Amíg én karmám sötétebb részét törlesztettem.
Aztán ahogy a tartozásom végre kiegyenlítettem,
S a lenti világok elengedtek,
Néhány napot még vártál, majd tőlem illően elbúcsúztál,
Hisz feladatod teljesítetted.
Hinni akarom, ez az életed neked is karmikus törlesztés volt,
Mellyel előző köreid tetteit méltóképp kiegyenlítetted.
Valljuk be, az én kísérőmnek lenni nem egyszerű eset.
Mári, ha eszembe jutsz, mindig azt gondolom,
Az új életszakaszomhoz, ehhez a jobbhoz általad jutottam.
Emléked úgy őrzöm,
Hogy közös küszködésünk tisztelni fogom,
S az utamon többé vissza nem fordulok.
Azt hiszem, te is ezt akarod.
Szeretnék veled ismét összefutni,
Együtt újból barangolni. Jó lenne.
Cicám, most elengedlek, tedd a dolgod,
S látogass meg, ha úgy gondolod.

Valaki elment

Dolga lett volna még, tengernyi,
Ahogy a mostani világunk igényli.
De valamije elfogyott, talán a támasztószerkezet,
Mellyel itteni létét karózta meg.
Csak így tudott volna élni, ahogy eddig tette-
A kérdés nyitott marad, most már örökre.
Egyet tehetünk csak érte, engedjük el őt, béke vele.

Menjen tovább, a fények útján,
Lelke immár távoli tájakon, új rezgésekre hangolódik át.
Vajon csak tévedett, jó nagyot, néhány évvel ezelőtt,
Mikor szelidíthetetlen vizekbe merítette az evezőt-
Sikert remélve ott, hol csak önnönmagát formálhatta volna,
Mások életét igazítgatta élhetőbb formába.
A kérdés nyitott marad most már itt és nekünk,
Érte csak egyet tehetünk: engedjük békében, hogy
Új megvilágításban láthassa a zátonyt,
Melyet életében megkerülni már nem tudott.

Hiányzott belőle az alázat, mellyel mindannyiunknak be kell egyszer
látni: csakis saját magunkat tudjuk jobb belátásra bírni,
Egy tükörben kénytelen volt önmaga csúfabb felét nézni?
S a látványt már nem óhajtotta szelíden érző lelke viselni?
Vagy csak tudta: nincs ereje az úton tovább vánszorogni,
S nem akarta az új célokat választani?
A kérdés itt és most számunkra megválaszolatlan marad,
Ám Ő ott, a fények útján már tudja rá a választ,
S szelíden bólintva tudomásul veszi.
Mi csak azt tehetjük, hogy döntését tisztelettel elfogadjuk.
Joga van mindőnknek kilépni, nekünk meg nincsen
Mindezt megfellebbezni.

Hisz, ha szellemi segítői is átengedik,
Valamije itt a földi síkon tényleg elfogyott.
A hit vagy épp a bizalom- mindegy már.
Rá, ott fent mostantól új kör vár.
Mi meg itt könnyes szemmel érte egyet tehetünk:
Elengedjünk lelkét, s rá jó szívvel emlékezünk.