Dolga lett volna még, tengernyi,
Ahogy a mostani világunk igényli.
De valamije elfogyott, talán a támasztószerkezet,
Mellyel itteni létét karózta meg.
Csak így tudott volna élni, ahogy eddig tette-
A kérdés nyitott marad, most már örökre.
Egyet tehetünk csak érte, engedjük el őt, béke vele.
Menjen tovább, a fények útján,
Lelke immár távoli tájakon, új rezgésekre hangolódik át.
Vajon csak tévedett, jó nagyot, néhány évvel ezelőtt,
Mikor szelidíthetetlen vizekbe merítette az evezőt-
Sikert remélve ott, hol csak önnönmagát formálhatta volna,
Mások életét igazítgatta élhetőbb formába.
A kérdés nyitott marad most már itt és nekünk,
Érte csak egyet tehetünk: engedjük békében, hogy
Új megvilágításban láthassa a zátonyt,
Melyet életében megkerülni már nem tudott.
Hiányzott belőle az alázat, mellyel mindannyiunknak be kell egyszer
látni: csakis saját magunkat tudjuk jobb belátásra bírni,
Egy tükörben kénytelen volt önmaga csúfabb felét nézni?
S a látványt már nem óhajtotta szelíden érző lelke viselni?
Vagy csak tudta: nincs ereje az úton tovább vánszorogni,
S nem akarta az új célokat választani?
A kérdés itt és most számunkra megválaszolatlan marad,
Ám Ő ott, a fények útján már tudja rá a választ,
S szelíden bólintva tudomásul veszi.
Mi csak azt tehetjük, hogy döntését tisztelettel elfogadjuk.
Joga van mindőnknek kilépni, nekünk meg nincsen
Mindezt megfellebbezni.
Hisz, ha szellemi segítői is átengedik,
Valamije itt a földi síkon tényleg elfogyott.
A hit vagy épp a bizalom- mindegy már.
Rá, ott fent mostantól új kör vár.
Mi meg itt könnyes szemmel érte egyet tehetünk:
Elengedjünk lelkét, s rá jó szívvel emlékezünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése