Deviáns vagy indigó fiatalok?

Zsuzsa hogyan tudná összefoglalni, mit is értünk indigó személyiségen?

A definíció szerint egy indigókék aura a kötelező felszerelési tárgy. A második kritérium a magatartás típus. Mivel jómagam nem látom az aura színét, néhány éve felkerestem egy aura fotóst ez ügyben. Számomra elgondolkodtató kijelentést tett: szerinte hazánkban legfeljebb három-négy “valódi” indigó lehet. Megállapítását a sok ezernyi aura felvétel kapcsán fogalmazta meg. A második feltételt pedig még ennél is kevésbé egzaktnak érzem, így a magam részéről maradnék mondjuk az “indigó jelenség” kifejezésnél. Az, hogy milyen fajta funkciót töltenek be a közösségben , milyen fajta tudást szeretnének átadni, milyen az eszköz táruk, az teljesen egyéni. A fellépésük, a viselkedés módjuk, a magatartás mintáik is homlok egyenest ellentétesek tudnak lenni, attól függően, hogy egy békés, szelíd indigóról van szó, vagy egy magából kifordult, meg nem értett agresszív vagy depresszív indigó emberről. Én jószerivel csakis az utóbbiakkal találkoztam. 

Inkább egyfajta mély spirituális fejlettségi szintet tartok alapfeltételnek. Ha hozzá egy markáns hatni,megnyilvánulni, tenni, alakítani vágyás is társul, akkor talán a lényeget már definiáltuk.

Még mindig sokszor indigó gyerekekről beszélünk, viszont ha jól tudom, a 80-as évektől kezdve születnek ezzel az erősebb spirituális érdeklődéssel. Ők már lassan felnőttek. Hogyan ismerhetők fel?

Felnőttekről szólva azt lehet látni, hogy a megértettség, az elfogadás szintjén tudják csak érvényre juttatni a pozitív tulajdonságaikat. Majdnem teljesen mindegy, hogy milyen fajta spirituális képességekkel jön valaki a világra, pont annyira tudja őket kibontakoztatni, amennyire a környezete tagjai hajlandóak azokat befogadni, valamint amennyire az illető képes elfogadni annak a kudarcát, ha mégsem megy ennek a hihetetlen mennyiségű bölcsességnek vagy életfilozófiának az átadása. Ott van mindennek az alfája és az omegája, hogy milyen a fogadtatás a környezet részéről és mit tud ezzel kezdeni egy indigó. Talán egy-két olyan felnőtt indigót kísértem eddigi életútján, akit megértés és elfogadás vett körül, illetve nem törtek meg, ha némely területen érdektelenségbe esetleg elutasításba botlottak. Ők komoly karriert futottak be a szó legtágabb értelmében, azaz teljes egzisztenciát építettek, önálló emberekként élnek, az emberi kapcsolataikban pedig bölcsek és szeretetteljesek tudtak maradni. A nagy többség viszont a kimagasló intellektusához, ámulatba ejtő bölcsességéhez leginkább kezelhetetlenné durvult agresszivitást prezentál. Gondoljunk csak bele: a kemény drogosok és az egyáltalán nem lightosan füvezők is javarészt indigók, a meg nem értett, elcsúszott életű csoport képviselői .

Gyerekekről mit lehet mondani? Hogyan éli meg egy ilyen irányultságú pici gyerek a megérkezést?

Azt, hogy ezek a gyerekek valami rendkívüliséget hordoznak magukban, már sok helyről hallottuk. A szubjektív elfogultságon túl, ami a szülőket illeti a saját gyerekeikkel kapcsolatosan, tényleg létezik valami, amitől ezek a gyerekek egészen rendkívüli módon tudják megélni az életüket, viselik azokat a terheket, amelyek egy felnőttnek is becsületére válhatnának. Idejönnek azért, hogy a bolygónknak segítsenek egy békésebb létformában létezni. De számomra úgy tűnik a viselkedésüket figyelve, mintha ők már eleve ebbe a békésebb létformába szeretnének megszületni is. Aztán a magasabb ideák világából fokozatosan belesüppednek az anyagi világba, ennek a feneketlen káosznak a kellős közepébe, ahol darabokra hullik az autoriter oktatási rendszer, s ahol általánosságban véve demokráciának, szeretetteljes létezésnek se híre, se hamva. Ezek a gyerekek teljesen egyéni válaszokkal érkeznek közénk. Egészen döbbenetes, meglepő kijelentéseket tudnak tenni. Zavarba hozzák azokat a felnőtteket, akik standard formák között futtatják az életüket. Képtelenek az autoritással mit kezdeni . A „csak azért nem, mert én azt mondtam” mondatokra úgy reagálnak, hogy zsigerből indítva szétrúgnak mindent maguk körül. Nem azért jöttek erre a világra, hogy a működésképtelenség szélére sodródott globális rendszerünkhöz asszisztáljanak. Nekik ez az átmeneti időszak kínszenvedés. Véleményem szerint eredetileg nem rombolni akarnak, hanem csak rámutatni azokra a pontokra, ahol nekünk mindenképpen változtatni kell a szemléletünkön, az életvitelünkön. Akkor kezdenek törni zúzni, amikor süket fülekre találnak.

Nem lehet, hogy a ezek a fiatalok a kontrasztos viselkedésükkel fel akarják hívni a figyelmet, hogy valami nincs rendben?

Így van, itt van az ő megmérettetésük. Roppantul akaratos és öntörvényű gyerekek vagy fiatal felnőttek az indigók, fejlett ítéletalkotással, pontosan tudják, hogy mit szeretnének, merre tartanak. Ők a mi Emlékeztetőink. A puszta létezésükkel kinyilvánítják azt az ősi tudást, amelyet mi roppant energiákat igénybe véve próbálunk feledni, hiszen ha elkezdenénk emlékezni és eszerint létezni, most még bizonyára felkopna az állunk. 

Ezt a rendkívül egyenes, célirányos létformát kellene itt valahogy beilleszteni abba a rendszerbe ahol a szelíd, szeretetteljes, bölcs, türelmes viselkedés gyakorlatilag meg sem jelenhet vagy nem ér célt, vagy elmennek mellette szótlanul az emberek, mert fel sem tűnik számukra. 

Számomra logikus, hogy ha egy indigó nem éri el a célját, akkor elképesztő módon tükrözi a magatartása a frusztráltságát, a dühét, a tehetetlenségét. És jön a szakmai rész: ezt nevezik hiperaktivitásnak, figyelemzavarnak, durvább változatában a környező világ ignorálásának, amelyet autisztikus tünetekként diagnosztizálunk.

Hogyan tud reagálni a család a “furcsa, nehezen kezelhető” gyerekekre?

Nekem az a tapasztalatom, hogy van még egy korszak, egy stáció mindegyikük életében, ahol szerencsésebb esetben ezt a dühöt, frusztráltságot kifejezésre lehet juttatni, meg lehet fogalmaztatni, de csak akkor, ha a környezete is nyitott a változásra. Hiszen itt van valahol a kulcs: ha eléri a célját, hogy egy békésebb szeretetteljesebb, élhetőbb létforma felé segítsen bennünket, már nem szükséges rombolnia. Bármennyire is paradox, hogy ezt egy ilyen deviáns, durva viselkedésformával akarja elérni, ha meghallgattatik és megértetik az ő üzenete, ha át tudja adni, ha látja ennek a jeleit, akkor nincs szükség már arra, hogy diagnózisokkal fölcímkézve egy külön rendszerben kezelődjenek. De ehhez az a szerencsés konstelláció szükséges, hogy maga a környezete változzon.

Azért a leggyakoribb történetek tárháza mindig úgy szól, hogy beleszületik egy családba, ami karmikusan súlyosan terhelt. A legtöbb indigó így érkezik. Nagyon tehetséges, kivételes érdeklődési körű, feltűnően intelligens szülőkkel, akik önmagukban hordozzák a spirituális iránti mélyebb érzéseiket, kíváncsiságukat, de megvalósítani soha nem tudták őket, mert azon igyekeztek teljes erejükből, hogy betagozódjanak a mostani rendszerbe. Most beszületik a gyerek a családba, és értelemszerűen próbál rámutatni ezekre a jelenségekre. De az a szülő, aki már gyerekként, meg fiatal felnőttként sem vállalta, hogy elindul a spirituális útján, hogy felvállalja a valódi életszemléletét, a nézőpontjait, most szembetalálja magát azzal a helyzettel, hogy van egy gyereke, aki ezt rendkívül markánsan képviseli vele szemben is akár. És akkor itt jön a kérdés, hogy hogyan lesz ebből egy családi karma oldás, vagy egyéni karma oldódás. Csakis akkor, ha a szülő változik, ha a szülő ismeri fel, hogy azon az úton , ahol ő eddig haladt, tovább nem lehet járni. És mindennel szembemenve, a hihetetlenül leszabályozott társadalmi elvárásokkal szembe menve is a gyereke mellé áll. Így már a gyerek is engedékenyebb, hiszen valamit sikerült megvalósítani a céljából.

Ha egy szülő eljut a pontra, hogy találkozik az indigó kérdéssel és felébred benne a kérdés, hogy az ő gyereke is indigó, hogyan tudja megszólítani a gyermeket, hogyan tud vele kapcsolatot  teremteni mondjuk egy erős ellenálló időszak után?

A gyerekek a születésük utáni első pillanatban rendkívül mély hatást gyakorolnak a környezetük minden tagjára. A friss újszülött tekintetében van valami mérhetetlen bölcsesség, letisztultság, szeretetteljesség. A szülő abban a paradox helyzetben találja magát, hogy el kell döntenie, kinek a térfelére álljon? Hiszen ez egy harc. A régi rendszernek a megszüntetése, ami kenyeret ad, biztos megélhetést pont a gyerek felneveléséhez. Itt jelentkezik az az opportunizmus, ami megkötteti a számtalan kompromisszumot mindegyikünkkel. És végtelenül nehéz ennek a dilemmának a feloldása akkor, ha a gyerekünk ebben a rendszerben szinte nulla toleranciával viseltetik. A szülő az első pillanattól fogva egy markáns változásra van ítélve, ez alól nem lehet kibújni, nem lehet elodázni. Ha elodázzuk, akkor egyre durvábbak lesznek azok a tünetek, amik az ellenállást mutatják.

Mi történik, ha a szülő kapásból pozitívan reagál a gyerekre? Vagy mindenképpen belső harcot eredményez a helyzet?

Akkor inkább azt mondanám, hogy természetesen nem. Amikor a gyereket a helyén kezelik és tisztelni tudják azt a rendkívüli kincset, ami az ő érkezésével a családot gazdagítja,akkor a gyerek megtanul viselkedni. Pontosabban fogalmazva, hajlandó alkalmazkodni a szükséges mértékig. Az egyik indigó ismerősöm így summázta az oktatási rendszerünkkel folytatott küzdelmét:” színötös voltam végig, úgyhogy nem tudtak velem mit kezdeni”. Nos, ennyit az alkalmazkodás igazi olvasatáról.

Mi van, hogyha egy indigó felismeri magát? Mit tud kezdeni egy indigó jelölt, ha felismeri magát vagy a destruktív viselkedését? Hova tud segítségért fordulni?

 Nagyon fontos minden deviáns, megbélyegzett vagy kisebbségbe szorított embernek tudni, hogy soha nincs egyedül a világon. És nem feltétlenül vele van a probléma. Lehet a magatartásával, a viselkedésével, de nem vele. Ez nagy különbség. 

Azokat a tulajdonságokat, amiket hozott magával ki kell bontakoztatnia, viszont ezt csak akkor tudja, megtenni, ha talál egy olyan közeget, ami ebben segíti őt. Tehát nézhetjük ugye a destruktív oldalát is ennek a jelenségnek. De ez nem vezet előre. Akár egy szakember segítségével, akár értő és halló emberek segítségét kérve, az indigó meg kell, hogy hallja azokat a mondatokat, hogy valaki látja őt az indigóságában. Ez talán a legfontosabb dolog, mert pozitív értelmet nyerhet a rombolási hajlama, az agresszivitása is. 

Hogyha ezt képes valakivel megláttatni, vagy akár önmagában meglátni, akkor már csak meg kell keresnie azokat a célokat és feladatokat, amiket magával hozott jelenlegi sorsfeladataként. A leginkább működő segítségkérésnek azt tartom – mindegy, hol él az ember-, hogy behívja a hasonszőrűeket. Bőven elég, ha az Univerzumnak azt mondja: jelenjenek meg körülöttem olyan emberek, akik segítenek meglátni az én igazi lényemet. Nem csak azt, amivé lettem a hiábavaló küzdelmek által. Így például szerintem komoly visszajelzéseket kaphat arról, hogyan lehet mégis beilleszkednie ebbe a társadalmi közegbe itt és most.

Jól értem, hogy Zsuzsa álláspontja, hogy a környezeten van a hangsúly és jobban kellene figyelnünk rájuk, hiszen ezzel a deviánsnak tűnő viselkedéssel próbálják kiprovokálni belőlünk a figyelmet.

Az indigókra is igaz az univerzális törvény: 

bármikor vissza lehet csatlakozni. Ehhez azért roppant fontos egy támogató közeg.

A probléma csak az, hogy nagyon makacs és nagyon öntörvényű emberekről van szó. Nehéz velük elhitetni, hogy kisebb nagyobb átmenti kitérő után bárki beállhat egy irányba, abba, amit eredetileg felvállalt. Akkor is, ha hajótörést szenvedett a családi történetek mezején, vagy ha három iskolából tiltották ki, vagy ha egyetlen normális szakmát sem sikerült megtanulnia, mert sehol nem tudott beilleszkedni a rendszerbe. Bármikor csatlakozhat, amíg itt van közöttünk. Az a kérdés, hogy ha megőrizte a spirituális érzékenységét és sikerült beilleszkednie, tudja-e a bűvész trükköket, hogy hogyan kell beilleszkedni egy olyan társadalomba,amin igazából kacag, mert egy karikatúra kívülről nézve. Mégis azt gondolom, hogy az indigókkal azt nehéz megértetni, hogy minden úgy van jól, ahogy van. Nekik is van magukkal hozott karma feladatuk, oldandó karmájuk. Nem véletlen, hogy extrém nehéz családi környezetbe születik a legtöbbjük, olyan emberek közé, akik végképp nem hajlandók semmiféle kompromisszumra a saját gyerekük kedvéért sem. És érthető, hogy bezárulnak. De azért azt tudniuk kell, hogy ők is megtagadták valamikor a spiritualitást egy előző életükben és most csak visszafelé jönnek az úton és éppen azért olyan a család vagy barátok, vagy bárki, aki nagy szerepet tölt be az életükben, mert ők valaha ugyanúgy viselkedtek másokkal. Csak hát ők inkább a giga megbántódásukban pácolódnak legszívesebben. És onnan kijönniük tényleg nagyon nehéz.

Mit üzenne ezeknek a fiataloknak?

Nagyon fontosnak érzem, hogy a különleges képességű és beilleszkedni nem tudó emberek tényleg tudják, hogy nincsenek egyedül. Itt a praxisom során átlag három óránként mondom éppen valakinek ezt az igazságot. Azt, hogy nincs egyedül. Higgyék el, fontos az, hogy ne magányos szigetként akarják végrehajtani a feladatukat, hiszen mindig abban van az erő, mikor hasonló emberek egymás kezét tudják megfogni és egymást tudják erősíteni. Ott már szavak nélkül is értő közegre találnak, de ez csak akkor lehetséges, ha akarják ezt tudni és hinni, mert ez az alap. 

Ne azt várják, hogy őket valaki egyszer majd felfedezi és megérti. Az első lépést nekik kell megtenni: kijönni az izolálódásból, a magányból. Nekik kell akarniuk ezt. 

Az Univerzum pedig gondoskodik arról, hogy a megfelelő impulzusok és segítők érkezzenek a környezetükbe. A segítők kezét pedig tudniuk kell megfogni. Ez ugyanis egy bizalmi játék.

Spirituális keresők és tanítók

Hogyan látja az egyre nagyobb teret kapó spirituális érdeklődés folyamatát? Merre tartunk? 

Úgy látom, átestünk már a kötelező gyermekbetegségek nagyobb részén, s mostanra szépen tisztul a sok-sok jelentkező által benépesített terep. Túljutottunk már az első rettenetes csalódásokon és kiábrándultsági hullámon, mennybe meneteleken és csúfos bukásokon. Csitulnak a nagy hangok, mértékletesség jelei mutatkoznak a szörnyű magasra jutások pályáján. Ne feledjük, az ezotéria a mi éghajlatunkon jobbára ismeretlen élőlénynek számított még pár évtizede, talán mostanra lelt otthonra, de még keresi a helyét. Minden megy tehát a maga útján.

Hogyan látja ebből a szempontból a mai tanítókat, ismeretanyaguk minőségét? 

A mai tanítók törték a jeget az ezotéria terjedése kapcsán. Ehhez szükségük volt a meglehetősen markáns karakterükre, hiszen nem könnyű feladatra vállalkoztak, lássuk be. A régebbi életeikből aktiválódott vagy éppen az Akashából lehívott tudásanyaguk meglátásom szerint igazi kincsestára az ismereteknek. Általánosságban nézve elmondható, hogy a legfőbb korlátjuk is ebből adódik: hajlamosak behelyettesíteni tudásanyagukat az önismereti folyamataik helyére. Magyarul nem dolgoznak olyan szinten saját személyiségükön, ahogyan azt a feléjük irányuló igény és a betöltött státuszuk megkívánná, ehelyett tudásukkal igyekeznek tündökölni. Ez a folyamat hosszabb távon nézve sokuk dicstelen távozását eredményezheti. Kiskirályságokat üzemeltetnek bennfentesekkel és személyi kultusszal, súlyos autoriter személyekké válhatnak hosszú távon. A csendes kisebbség pedig alázattal, szinte éntelenül teszi felvállalt feladatát, velük jószerivel lehetetlen spontán összefutni, nem is tudják sztárolni magukat. A nyomukban felbukkanó ifjabb generáció tagjainak ehhez képest már jóval könnyebb a dolguk. Egyrészt már kitaposott ösvényen haladhatnak, másrészt jóval magasabb önismereti szintről startolnak születésükkor. Így az önmagukra való reflektálás jobbára ujjgyakorlat számukra. Elődeikhez képest szelídebbek, amolyan békés harcosok módjára teszik a dolgukat, akik általában közös ügyekért küzdenek vállvetve. Közöttük is akad egóbajnok, de jóval lágyabb kivitelben.

Mit eredményez, ha egy tanító mérvadó önismeret nélkül kezd működni? 

Egyrészt önmagát hozza idővel egyre inkább degradáló helyzetbe, másrészt tanítványai helyzetét is nehezebbé teszi. Ők ugyanis a képzés anyagának elsajátítása mellett meg kell birkózzanak a tanító nem kellően korrigált defektusaival. Hozzá kell tegyem, ez is az út része, egy nem átugorható szakasza a spirituális fejlődésüknek. Itt is a vonzás törvénye működik alapvetően: pontosan azt a tanítót vonzzuk be életünkbe, aki tükröt tart elénk saját önismereti tisztázatlanságai által is. Érdemes tehát ezeket a nehezített pályákat a sorsunk különös áldásának tekinteni, mely megkímélhet bennünket a hasonló csapdáktól.

Nagyon nagy átrendeződés zajlik a világban, fizikai síkon is megjelennek a feszültségek. Hogyan látja Zsuzsa ezeknek a folyamatoknak a spirituális hátterét? 

Világunkat az anyagi sík csábító ígéretei uralták eddig, jólétet, békét, szabadságot ígérve fűztek rabláncra többségünket a szerzés, a birtoklás pokoli körével. Így váltunk zombiszerű lényekké, akiknek már csak saját maguk belső csöndjének megteremtésére nem maradt sem idejük, sem erejük. Ez a paradoxon vezetett el egyfajta feje tetejére állított világhoz: aranyárban mérik a csendet, a békét, a nyugalmat, pont azokat a dolgokat, amiket nem lehet csak úgy megvásárolni, hanem meg kell teremteni. Először magunkban, aztán magunk körül is. Ez a kielégítetlen vágy indította el milliárdok lelkében mára az apró vagy nem is olyan kicsiny forradalmakat-számtalan megnyilvánulási formát öltve. Már egyre kevesebb embert boldogít igazából a birtoklás, a szerzés öröme. Ettől recseg-ropog a pénzvilág tartószerkezete, hisz nem kell már az a sok termék, ami eddig. Úgy is fogalmazhatjuk, hogy a hármas csakránk dominanciája helyett a szívcsakra harmóniája kezd érvényesülni- egy csakraszintet készülünk kollektíven emelkedni éppen. Szeretnénk már inkább egymás kezét fogva élvezni a szeretet adta szabadságunk. Ehhez előbb vagy utóbb szabaddá kell tenni a kezünket, azaz ki kell belőle ejteni mindennemű munkaeszközt. Oldódni látszik mérhetetlen izoláltságunk, mert látjuk már, hogy mások is hasonló cipőben járnak. Innen már csak néhány lépés a közösséggé alakulás.

Kisebb közösségek hogyan fognak átalakulni meglátása szerint? 

Véleményem szerint a legfontosabb közösség továbbra is a család marad. Az átalakító folyamatok a rezgésszint emelkedés hatására néhány, fejlődésre nem képes családtag kiesését okozhatják, részint pedig megérkeznek felmentő seregként a földi mércével mérve igen magas rezgésszintű gyermekek újabb és újabb generációi. Ők hozzák a reményt a le-lemaradozó családtagoknak, ily módon lehetségessé válik a felzárkózásuk- sok ilyen csodát lehet látni manapság. S ahogyan a patchwork családok is "összefoltozódnak" egésszé a hasonló rezgésszintek vonzásaként, úgy teremtődnek már napjainkban is lélekcsoportok közösségeként egyfajta kommunák. Olyan emberekből állnak, akik a fejlődésre képtelen családjaikból léptek ki, s egymást segítve biztosítják spirituális fejlődésüket.

Pszichoterápia és spiritualitás

Több mint húsz évet dolgozott pszichiáterként, és erős spirituális szemlélettel is bír. Hogyan tudja összeegyeztetni a két területet?

A tűzkeresztségen rögtön pályakezdőként estem át, egy tarot meditációs tábor kellős közepén. Az egyik társunk rendkívül feszült állapotban érkezett közénk, s a meditációk hatására hamar pszichotikus állapotba sodródott. Mivel engem tüntetett ki egyedül bizalmával és a vezetőnk is elhatárolódott a helyzet kezelésétől, nekifogtam hát az akkor még igencsak kezdetleges orvosi tudásommal az ottani szellemi erőterekre hagyatkozva visszavezetni őt a realitásba. Az akkori történések sikere adta meg azt a hitet és erőt, amellyel eddig pályámon végig haladtam. Orvosi szakmámban a legfontosabb útravaló az egyik kedves kolléganőm szájából hangzott el: a pszichiáternek az a dolga, hogy a realitást képviselje. Ma már nem az orvosszakmában tevékenykedem ugyan, ám az onnan szerzett szemléletmódom és tapasztalatom stabil bázisát jelenti a gyógyíási folyamatoknak. A spiritualitás útján járó emberként pedig azt érzem életfeladatomnak, hogy a fizikai érzékeléseinken túli tartományokból hozzam ide a fizikai valóságba a szellemi dimenziók gyógyító- kiteljesítő erejét. Mindkét területen számomra azonos rendezőelv a személyiség fejlődése. Akár a jelen életben, akár inkarnációkon át szemléljük az érési folyamat ívét, mindig ugyanaz a bűvös csengésű szó kívánkozik elő : az önismeret fogalma.

Mi az, ami kóros élménynek minősíthető, és mi az, ami segítheti a belső munkát? Hogyan lehet meghúzni a határt? 

Véleményem szerint mindenféle élmény lehet számunkra gyógyító és romboló egyaránt. A különbség nem az élmények minőségében, hanem bennünk rejlik, pontosabban az élményeket felfogó és értelemmel felruházó berendezésünkben, vagyis az elménkben. A központi idegrendszerünk mindenkori állapota, terhelhetőségének mértéke határozza meg az élmény színezetét. Ez a befogadó és feldolgozó szint pedig a spirituális fejlettségünk függvénye. Jól tudjuk, hogy az útonjárók némelyike bizony elszakad a valós élettől, és egy elkülönült világban éli az életét. Nekik ezt a stációt kell megélniük ebben az inkarnációban. Aztán számos őrült vagy meghasonlott élet megtapasztalását követik majd későbbi leszületések kapcsán a gyógyító-segítő életek- immár mindezen tapasztalatokat átszüremítve és felhasználva. Ez mindig a választott karma szerint zajló folyamat. Visszatérve a kérdésre, az élmények megfelelő értelmezésén múlik tehát, hogy stabilizálódik vagy éppen szétforgácsolódik tőle a személyiségünk. A gyógyító élmények minden esetben békét és megnyugvást hoznak, még akkor is, ha egyáltalán nem a várakozásunknak megfelelő tartalommal bírnak, magyarán nem feltétlenül az igazunkat támogatják. Egy szeretetteljes útra terelnek minket, mely tulajdonképpen egy mélyebb elfogadáshoz segít bennünket. Ellenkezőleg is igaz ez a megfogalmazás: ha a hozzánk érkező üzenet igazi "egóhízlaló", tőle többnek, különbnek kezdjük érezni magunkat embertársainknál, az ellenségeskedést, dühöt, bosszúvágyat szíthat bennünk, rombolva ezzel személyiségünket.

Lehet látni egy tendenciát, miszerint egyre többen nyitottak az alternatív terápiák irányába. Hogyan lehet megállapítani, hogy kinek milyen terápia javasolt? Mi a helyzet a gyógyszerszedéssel?

 A terápiás tapasztalatom alapján hazánkban még túlnyomórészt a kizárólag farmakoterápiára javulók élnek. Egy jóval kisebb hányad igényel a gyógyszerek mellett egyéb, pl. energetikai kezelést, ilyenkor a két vagy esetenként több módszer képes jól kiegészíteni, támogatni egymást. Csak egy igen szűk réteg tagjaira jellemző a gyógyszer-rezisztencia ill. ennek súlyosabb változata, amikor is a hagyományos gyógyszerek beszedése kifejezett állapotromlást idéz elő, esetenként súlyos allergiás reakciókat okozva. A besorolás igen egyszerű módon történik, tekintettel a magyarországi extrém mértéket öltő gyógyszerkultuszra. Emiatt mindenki könnyen megállapíthatja, mire javul igazán az állapota. Az életút során változhatnak az addigi reakcióink, tehát csoportot is cserélhetünk. Ez akkor szokott bekövetkezni, ha a személyiségünk is alapvető változáson ment keresztül.

Szükséges, hogy az ember higgyen az alternatív terápiákban? 

Ha a hit alatt egyfajta vakbizalmat értünk, akkor azt kell mondjam: Isten ments! Az effajta hozzáállás leginkább az önmagunk iránt érzett felelősség átruházását jelenti a gyógyítóra. Inkább a nyitottság jelenléte szükséges: engedjük meg magunknak a terápia megtapasztalását, legyünk befogadóak az újra. Figyeljük meg, milyen folyamatokat indít be szervezetünkben a módszer, és kérjünk segítséget, iránymutatást a gyógyítótól az értelmezéshez. Ez egyfajta szelídítés folyamata, akár a Kis Herceg és a Róka esetében.

Praxisában milyen alternatív módszerekkel dolgozik? 

Tanultam sámángyógyítást, parapszichológiát, reikit, pránanadit, Bach-terápiát, homeopátiát, reinkarnációs karmaoldást, angyalterápiát. Fontos irányelveket kaptam a Feng shui tanulmányozása közben, imádom az illóolajak, füstölők varázsát bevetni. Az asztrológiát leginkább csak nagyon vágynám tudni, de az a 6-8 év, amely ehhez szükségeltetik, még nem adatott meg számomra. Ezért a szaturnuszi karmát szoktam pácienseim "fejére olvasni" Izing Klára tollából, amikor az életfeladatot igyekszünk pontosítani. A fenti technikák leginkább a médiumi képességeim letisztulásához vezettek az elmúlt évtizedek során, talán ez az irány vezet tovább.

El tudják fogadni a páciensei, hogy szellemi közvetítők segítségét is alkalmazza a kezelésükben? 

Régebben nagyobb ellenállások jelentek meg ennek kapcsán. Öt- tíz évvel ezelőtt azért még a pszichiáterhez jöttek az emberek. Azóta viszont az ország lakossága már nemcsak túlgyógyszereltté, hanem átpszichologizálttá is vált. Ennek ellenére a mély, alapvető problémák nem váltak teljesen hozzáférhetővé. Magam is emiatt sajátítottam el újabb és újabb módszereket. A különféle technikákon túli síkon egy idő után jól észlelhető a szellemi
dimenziók rezgésszintje. A hozzám fordulók pedig már javarészt nem arra kíváncsiak, honnan érkezik a számból elhangzó mondat, hanem arra, hogyan változtatja meg az életüket, vagy mennyire orvosolja bajaikat.

Környezetünk, mint az önismeret legjobb eszköze

Spirituális körökben már szinte közhelynek számít, hogy "minden, ami történik veled, érted van". Az életben bekövetkezett kihívások, történések hogyan tudnak hozzásegíteni minket a fejlődéshez?

 Az emberi lét első fele karmikus ismétlőkör, amelyben zanzásítva emlékeztetőket kapunk az előző életek javításra váró köreiből. Előző életeinkre ugyanis hároméves korunkig emlékszünk tisztán, utána már csak a támogató közegben nevelkedő gyermekek számára nyitott könyv az elmúlt életeik tárháza. De náluk is működik az elmeblokk, amely véd a megőrülés ellen. Szükségesek tehát a felelevenítések, amelyek a megfelelő irányba állítanak bennünket, Ezek csak ritkán kellemes és szép történések, többségük igen fájdalmasan érinti egónkat. A családtagjaink, szerelmeink, barátaink, gyermekeink bizony komoly sebeket téphetnek fel. Általuk szembesülhetünk személyiségünk árnyoldalával, ha képesek vagyunk alkalmazni a vonzás törvényét. Eszerint magunkhoz hasonló rezgésű embereket vonzunk be életünkbe, akik vagy eksztatikus örömöt vagy kifejezett ellenszenvet ébreszthetnek bennünk. Mindkettő rólunk szól, minket tükröz. Rajtunk meg az múlik, mennyire vagyunk hajlandóak a fenti irányelvet alkalmazva meglátni önmagunkban is azt, amit eddig csak környezetünk tagjaiban bírtunk észrevenni. Egymás tanítását vállaljuk fel leszületésünk előtt, avval az eszköztárral, amivel épp rendelkezünk. Ha az eszközök egy buldózer könnyedségével hatnak ránk, el kell fogadjuk, hogy kevesebből vélhetőleg nem értettünk. Könnyebb és boldogabb pedig ennek tiszteletteljes elfogadásától lesz az életünk.

Hogyan segíthetnek bennünket a gyógyítók a belső munkában? 

Leginkább a fentebb említett megfelelő értelmezés kialakításában lehetnek segítségünkre a bennünket ért élmények vonatkozásában. Nagyon igaznak tartom, hogy az utcán fekvő részeg koldus is tud olyat mondani, amin öt évig tűnődsz. A gyógyítók előző életeit látva elmondható, hogy extrém mértékű szenvedésnyomás, tapasztalás van a tarsolyukban. Ezek szolgálnak az empátia alapjául. Szeretnék itt kitérni egy aktuális hazai jelenségre. Nevezetesen a gyógyítókkal szemben támasztott rendkívül magas szintű, teljesíthetetlen elvárásokra. Nehéz tudomásul vennünk, hogy az a félisten kultusz, amellyel az elmúlt évtizedekben az orvosokat ruházták fel, ugyanúgy megtépázódik, mint bármely más gyógyító nimbusza. Egyetlen gyógyító sem adhat ugyanis teljes épséget, makulátlan egészséget, nem veheti el testi-lelki kínjainkat, ha ezek a folyamatok még tanítanak számunkra valami fontosat. Másképp fogalmazva: pontosan abban a mértékben segíthet rajtad valaki, amennyire valójában készen állsz rá. Ez pedig legtöbbször nem áll arányban az elvárásokkal. Viszont rámutathatnak azokra a problémáinkra, amelyeket magunkban kell megnéznünk. Sokszor érkeznek hozzám kiábrándult, elkedvetlenedett emberek, akik épp hatalmasat csalódtak valamelyik tanítóban vagy gyógyítóban. Valójában ők is korlátokkal küzdő emberek, járják az útjukat, s ugyanolyan,vagy még komolyabb karmafeladattal birkóznak, mint bármelyikünk. Állhatnak nyerésre vagy épp vesztésre, akár a többi ember. Észlelhetők tehát a korlátaik, ám ez is segítség lehet önmagunk mélyebb megismerésében. Mindössze tudnunk kell belenézni abba a bizonyos tükörbe.

Mi történik, ha úgymond halogatjuk a szembenézéseket, ha nem vagyunk hajlandók felfogni a kívülről érkező jelzéseket? 

Az egónk állandóan ítélkezik, pozitív és negatív előjelekkel látja el a dolgokat. Korunk legrettegettebb pusztító bajának a tökéletességre törekvés kultuszát tartom. Ezt is importáltuk természetesen, nagyjából a rendszerváltás táján. A tökéletességet- pontosabban annak illúzióját- úgy érheti el az ember, ha a kevéssé tetszetős vagyis negatív vonásait leszorítja a háttérbe, majd elkezd rá vastag borítórétegeket eszkábálni. Minél erősebben történik a lenyomás, annál nagyobb erővel tör fel, robban be az a bizonyos felvállalhatatlan tulajdonság a bumeráng effektus értelmében. Az életutunk második felében- legkésőbb úgy negyven tájékán- indul a felvállalt karmafeladatunk teljesítése. Ez pontosan annyira lesz sikeres, amilyen mértékben képessé váltunk magunkban is meglátni, elfogadni nemtetsző dolgainkat. A karmánk teljesítésének mértéke fogja meghatározni későbbi életszakaszunk minőségét egészségünk, jólétünk, lelki békénk szempontjából. Bizony, még meghalni sem túl egyszerű egy nem teljesített életfeladattal a nyakunkon. Vagy épp fordítva is történhet: még fel sem ocsúdtunk, s máris a köztes létben találjuk magunkat, mert a szellemi vezetőink észlelik a további fejlődésre való képtelenséget, s inkább egy újabb leszületéssel kapjuk meg a folytatás lehetőségét.

 A spirituális irodalomban több helyen olvashatunk a spirituális egó fogalmáról. Mit értsünk ez alatt? 

Tapasztalataim szerint a spirituális egó mondatja velünk többek között azt, hogy "már nincs több fejlődnivalóm ebben az életemben",vagy " már elértem a tökéletességet, már nincs karmám, mert ledolgoztam". Hadd jegyezzem itt meg: a spirituális egó létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen, általa kapunk saját magunkról fontos visszajelzéseket. A probléma abból adódik, ha nem tudjuk észlelni jelenlétét. Úgy láthatunk rá a működésére, ha megfigyeljük önmagunkat mondjuk egekbe röpítő dicshimnuszok vagy súlyosan megalázó kritikák kapcsán. Ha még megráznak, megérintenek minket, van min dolgoznunk az éntelenség állapotának eléréséig. A túlzott mértéket öltő önfényesítés megfigyelésem szerint a mélybe zuhanás előszobája is lehet.

Fontos tudnunk, hol tartunk az úton? Hogyan tudná összefoglalni az útonjárás célját, ami a személyiségben bekövetkezett változásokat illeti? 

Véleményem szerint az útonjárás az a folyamat, amelynek során egyre mélyebb szinten ismerjük meg önmagunkat, Weöres Sándor szavaival mélységünk valamely szörnyetegét. A klasszikusok a hatalomvágy, a birtoklás, az irigység, a bosszúállás, a rosszindulat. A változás mibenléte a magunkban felismert működő erő szeretetteljes elfogadása és szelídítése, finom hangolása. Ennél többet egy ember sem tehet alapvető vonásaival Sietve teszem hozzá: ennél nehezebb feladat aligha akad az életben. Inkarnációk sorozatán keresztül fokról fokra válunk szeretettelibb, bölcsebb emberré, s a vége felé már senkit és semmit sem szeretnénk megváltoztatni, főképpen nem megmenteni. Egyre inkább az elfogadás, a mindennek és mindenkinek békés elfogadása jellemzi létünket. Azt is fontos tudnunk, hogy hol nem tartunk még, ez is sokat segít a szelídség gyakorlásában.