Ima lelkemért

Jézusom, kérlek, taníts engem szeretni,
Tiszta szeretetből beszélni meg írni.
Mit egykoron Atyám üzeneteként
Önnön szándékaimtól bemocskolva elhintettem,
Most mételyezi lelkem.
Az igaz szó gyógyító hatalom,
Gyógyító hatósugara kontinensekben fogható.
Sokszor, sokféleképpen visszaéltem Istenem nevével.
Eképpen sírtam, esdekeltem,
Így fenyegettem és gyötörtem.
Ártatlan lelkeket mostam szürkére,
Miközben megtanítottam őket, hogyan féljék szent neved.
Féljék és rettegjék, nehogy csak úgy örvendjenek.
Hangom egykor messzire zengett,
Fortélyosan kevertem igazat és ördögiet.
Most is arra vállalkozom,
Hogy hangom sokakhoz szóljon.
Így van, így is kell lennie.
Magam is gyógyulok, miközben Atyám szeretetére vágyom:
Hozzá szólok, neki fohászkodom és soraimat írom.
Emberi utainkon eltévelyedni sokféle mód lehet.
A lényeg az, hogy hazataláljunk végre, s megbocsássuk saját tévelygéseinket.
Tudod, Atyád igazából nem is haragudott, elfogad- úgy, ahogy vagy- téged.
Ezért hát rajtad  a sor-
Tedd meg te is magaddal, Lélekrokon.
Atyám végtelen szeretete általmossa lelkemet,
S megmutatja mindig nékem:
Nincs más vétkem, csak az,hogy emberként éltem.
Most is emberként szólok,
Nincs is más módom.
A forma tehát ugyanaz, a tartalom változott.
Hálatelt szívvel azt zengem:
A gyógyító szeretet Istentől ered,
S minden gyógyír ebből leend.
A legfőbb jó pedig, mit magunkkal tehetünk,
Ha megbocsátjuk magunknak tengernyi tévelygéseink.
Mert igazából nem hibáztunk,
Igazából nem vétkeztünk,
Csupán emberként gondolkoztunk,
Csupán emberként cselekedtünk.
Hálát pedig azért érzek,
Mert minderre szeretettel rávezettek engem,
Ott fent, az Égi rétegekben.
Mert nincs bűn és nincsen vétek,
Csupán cselekedetek és következmények-
Melyekkel tanulhatod, hogyan irányítsad léted.
Ha nem tanulsz, hát megismétled,
Ha meg már másképp érzed, másként is teszed,
Hisz közben fejlődik lelked, s átértelmeződik sok minden benned.
Most csak ömlenek rám az előző életekből képek-
Miket műveltem egykoron Isten szent nevében.
Megosztom hát mostani nézetem,
Tartozom mostanra magamnak is mindezzel:
Isten nem büntet, nem átkoz meg,
S nem tanít móresre sem engem, sem téged.
Mindez emberi kreálmány,
melyet a tömegek megzabolázására találtak fel-
Úgy kb. másfél ezer éve.
S mi- köztük én is, így értsd, kérlek-
Emberek százezreit tartottuk evvel rövid pórázon,
Szoros kötelékben: a büntető Isten képével,
S bűnös voltunk folytonos ismétlésivel.
Láthatod, s hallhatod is, azt mondom épp:
Ezt műveltem én is.
Így tudok párhuzamot vonni most és itt.
Ömlik rám a sok kép-hagyom,
S Isten szeretetébe fonódva szeretettel eloldom.
Lelkem Istenhez kívánkozik,
Mint szarvas, a szép, híves patakra vágyakozik.
Jézusom, taníts engem, kérlek,
A szív szeretetére, az igaz szó tiszteletére-
S én hagyom most már Néked.
Ámen

Fáni batyuja

Szíved mögött rejlik egy tér, Szeretetforrásodnak helye,
Mindaz, mi e helyen ér, tükrözi, mit rejt a szíved.
Hogy elég zöld-e ott a fű, vagy kiszáradt,
Mert nem kapott vizet,
Hogy élnek-e itt virágok, melyek Lelkedből nőttek?
Van-e itt kő, szikla, vagy épp egész kőburkolat,
Mellyel régebben elzártad magad,
Védve fájdalomtól, gyötrő kíntól ,
Bárminemű érzelemtől önnönmagad?
És süt-e a nap, éltető fénye átjárja-e réted?
Vagy épp felhős, borús a táj,
Mert lelked is éppen borúra vált?
No és, maga a forrás, vajon milyen?
Sebesen áramló vagy csak éppen csörgedező,
Tudja-e keringetni léted?
Akár egy motor, amolyan perpetuum mobile.
Tud-e áramlani vized, forrásod ereje éltet-e?
Csak érezd, hogyan lüktet, hogyan mos ki
Belőled mindent, mely régen elzárta szíved.
Suhan a víz, sebesen áramlik,
S elmossa akadályaid.
Megkerüli a sziklát, körbemossa a gátat,
S már megy is tovább, szilajon és bátran.
Nos, a forrásom rétje biz kiszáradt,
Kiégett, ha úgy tetszik.
Alja köves volt, a fű közüle bújt ki.
Rétemet bekövezte eddigi létem,
S felperzselte a beteljesületlen szerelem.
Ne hidd , hogy mostani a történet,
A szálak régre nyúlnak,
Énmagam már alig emlékeztem,
Az egészet elrendezettnek hittem,
Miközben meg a rétet köveztem-
Mert majd belehaltam, túl nagy volt a veszteségem.
Mikor rétemen kóboroltom, szembejött velem valaki:
Fáni cicám alakját vettem ki.
Régóta nincs már köztünk, mégis rögtön tudtam, ki.
Életem egy nehéz időszakában volt
Türelmesen szenvedő társam.
Akkoriban a Lipóton dolgoztam,
Megannyi emberi kín mocsarában.
Sokszor már arra sem maradt erőm,
Hogy saját fejem fel bírjam emelni.
Leginkább kilátástalanul tűrő emberek közt,
Kik-most már tudom- csak saját útjukat járták,
Pont úgy, mint mi itt kint.
Mégis, a tengernyi fájdalom okán,
Mi, segítők közösen vergődtünk itt-
Húzva-vonva, oldva vagy csak feszegetve
Saját karmaszálaink.
Ebben a gyötrelmes küzdelemtengerben
Volt társam Fáni.
Kapcsolatunk érdekes volt, szóba ugyanis nem állt velem.
S míg testvérét dédelgettem, ő nagy ívben került engem.
Pukkadj meg, gondoltam, majd jött egy pont,
S változott nézőpontom.
Nagy beteg lett, s az orvosi kezelés tovább rontott rajta.
Ereje napról napra fogyott, én meg csak tétován
Álltam felette és néztem kínjait.
Aztán egy átdolgozott ügyeletben megvilágosodott lelkem.
A Lipótról rohantam haza, s a halódó macska elé borultam sírva.
Azért beteg, azért kerül engem,
Mert terheim egy részét átvállalja helyettem.
Mindazokat, amiket már sehogyan nem bírtam rendezni.
Szívem diktálta hát a feloldás útját:
Sírva kértem bocsánatát,
S fogadtam, igyekszem most már más szemmel nézve
A helyzeteket  rendezni,
Csak gyógyuljon meg végre, s ne haljon meg, kérem.
Látszólag már alig hallott engem,
Ám csodás módon harmadnapra lábra állt.
Közel tíz évet élt még velünk.
Én meg mélyebb önismeretbe kezdtem, ígéretem szerint.
De lám, most mégis itt állt előttem, a fű közepében.
Mementójaként temetetetlen fájdalmamnak,
Tehetetlenségcsomagomnak, feloldatlan karmámnak.
Ezeket cipelte helyettem, beleibe rejtetten,
Időnként vérezve és legyengülve .
Most csak állt, némán, s nézett engem- ahogy mindig.
Haragvás, vád nem volt szemében,
Ám tekintetét mégsem  tudtam sírás nélkül bírni.
Könnyeim árja, akár forrásom fátyla
Jótékonyan símogatva oldotta lelkem kínjait.
Jut eszembe, akkortájt évekig nem tudtam sírni.
S végre elengedtem Fáncsit,
Meg vele együtt akkori batyumat is.
Újra  erőmre leltem, köveimet szedegettem.
Síró lélekkel bocsánatot kaptam, mert kértem.
S megbocsátottam magamnak is.

Most jól kibőgött szemekkel s könnyű lélekkel
Csak fekszem itt a fűben: a virágokat nézem.
Atyavilág, mennyi élet van bennük!
A múlt sötét fellege végre kibontotta bugyrát,
S megöntözte rétem,
A fű már jóval zöldebb, élettelibb.
Az ég tiszta felettem, rétem fényben úszik.
Forrásom sebesen áramlik:
Csak hagyom, mossa, tisztogassa
Át meg át Lelkem zugait.

Álmomban

Álmomban Krisztusként láttam magam-
Vagy tán nagyon mélyen meditáltam?
Mindegy is, hogyan volt már,
A lényeg az, hogy gyógyított ám!
Arra emlékszem, bent jártam a Lelkem kertjében.
Meglátogattam vén diófámat,
Meglocsoltam nyíló virágaimat.
Aztán beléptem kicsiny házikómba,
S rögvest utána a Lélekszobámba.
Régebben is előfordult már velem,
Hogy a poron túl furcsa dolgokra leltem.
Most, hogy hetek óta vergődött már lelkem,
Sok mindenre felkészültem.
Erre azonban nem.
Ez a meditatív állapot gyógyító áldása:
Miközben lelked a legmélyebb szinteken üzen,
Közben eszed  meg nagyrészt pihen.
Ott láttam magam rögtön, szemben az ajtóval,
A falra felszegelve.
Kereszt nem volt alattam, ezt a formát
Testem alkotta meg.
Fejem  már csak lógott, sok sebem meg vérzett-
Lelkem elgyötörten, zihálva lézengett.
Valahol mindezt tán tudtam is,
Másrészt meg néztem csak döbbentem,
Az ernyedt testhez rohantam,
S a falról rögvest leemeltem.
Fehér gyolcslepedő került, abba betekertem,
S közben végig-végig szorosan magamhoz öleltem.
Értettem őt, s ezért sebtiben gyógyítani kezdtem,
Hívtam Mihály és Rafael arkangyalt,
Segítsenek nekem, kérem.
A döbbent tehetetlenségen túl már
Nyúltak is át a Fénykarok,
És segítettek a múlt részévé tenni borzasztó igazságom.
Mert, lássuk csak, hosszú sora van annak,
Ahogyan Krisztus Urunk sorsára adtam magam.
Lelkem sötét bolyongása, életeim megtagadása-
Majd a sötét bűnbánat, ahogyan megpróbáltam
Jóvá tenni konok hajthatatlanságom
Összes kínját és hozadékát.
Kompenzációnak vagy pótcselekvésnek hívjuk ezt,
Mikor az ember teljesen mást mível  célja érdekében,
Mint amit kellene és lehetne.
A legdurvább változata az, ha másokat vagy magunkat
Gyötörjük- mintegy áldozatként felajánlva lelkünk.
Nos, mindez nem ebben az életemben kezdődött el, nem vitás.
Ide már a kész sablonnal érkeztem, Lélektárs.
Kínzóm is akadt, ez már így szokás-
Bíz azt sem tudta ő, mit is csinál.
Csak tette a dolgát, amihez én felajánlkoztam,
Tálcán kínálva fel magam.
Csakhogy végre valaki fogadja el már áldozatomat!
Így kerültem ebbe a szerepbe,
Így gyötörtettem agyonra magamat.
Mindezt öntudatlanul persze,
Hisz ilyenkor a tudatos elme rég máshol tart.

Ahogyan védőn átölelve tartottam saját
Meggyötört lelkem,
Fénykarok siettek segítségemre:
Körbevettek , s gyógyítón átalakítottak engem.
Összefűztek engem egyszer s mindenkorra
Sokat szenvedett lelkem kivetülésével-
Hogy magamba fogadva felismerjem végre,
Egykoron mit is cselekedtem.
S így eggyé símulva saját meggyötört önmagammal
Valahogy teljesen megnyugodtam.
Mert felismertem benne saját múltam,
S el tudtam fogadni: egykor ez is én voltam.
Ettől fényárban kezdett úszni minden,
A kis Lélekszobám belsejében.
S fényporrá lett egykori meggyötört lelkem,
Amely aztán beívódott mostani Lelkembe.
Amikor kinéztem az ablakomon,
Láttam, hogy egy Csillag érkezett le.
Ez a Csillag pásztázta át meg át
Gyötrelmes létem élő bizonyítékát,
S tette mindenkorra gyógyulttá.
Egyik részével pedig,
Mely elöl már  semmiképp nem fért el énbennem,
Úgy súgták Segítőim, végtisztességet kell tennem.
S láss csodát, mire kiértem,
Kihantolt sírhely várt Lélekkertemben.
S amint illő tisztelettel lelkem páncélját
Eltemettem, a virágok körben
Még sebesebben kezdtek nőni a kertben.
Körbenéztem bent mégegyszer, Lélekszobámban,
Vérfoltok a padlón- amolyan örök mementóként
Ragyogtak a Csillag sugarában.
Valószerűtlenül széppé váltak ebben a ragyogásban.

Igen, mindez hozzám tartozik,
Mert régen hozzám tartozott.
Én alakítottam, én rendeztem így a sorsom.
A meditációmban  most végre átalakítódott:
Ragyogó szeretetté és a múlt emlékévé.
Mindkettőért hálás vagyok.
Mihály és Rafael arkangyalok,
Köszönöm áldásotok!