" Mi értelme, ha azt képzelem, a világon minden tökéletesen szép és jó?

Nem önbecsapás ez?"

A pozitív gondolkodás valóban az ember legnagyobb segítője, hiszen gondolatainkkal teremtjük meg szubjektív valóságunkat. Mit jelent ez? Gondoljunk bele, valamennyien átéltük már, milyen másképp látjuk ugyanazt a helyzetet vagy kapcsolatot jó pillanatainkban, mint azokban, amikor szinte semmi nem működik körülöttünk. A pozitív gondolkodás nem  a képzelgésről szól, sokkal inkább egy döntés meghozataláról. Hiszen képzeletünkkel megteremtünk valamit, ami még nem létezik. A kozmikus rendben viszont egyszerre- ugyanabban az időpillanatban- van mindig jelen egymás mellett a minket boldoggá és boldogtalanná tevő dolgok összessége. Rajtunk áll, hogy éppen melyik halmazt kívánjuk látni és megélni a valóságban. Alapvető emberi vonás a hangulatunk, kedélyünk hullámzása, s egyéniségünktől függ, milyen a mértéke. Ha valaki hosszabb időn át és\vagy nagyon gyakran kerül  "mélyrepülésbe", úgy érezheti, elvesztette sorsa felett az irányítást. Nos, ez az érzés talán a legnagyobb csapda midegyikünk életében. A döntés joga ugyanis minden időpillanatban a miénk, legfeljebb lemondunk róla. Fontos tudni: az is döntés, amikor éppen úgy határozunk, hogy lemondunk döntési jogunkról. Dönteni tehát mindenképp kell: arról, mit akarunk itt és most megélni az életből. Lehet egy mocsár közepébe ragadva is úgy határozni, hogy a minket vigasztaló, támogató, nekünk erőt adó jelenségek felé fordulunk. S ettől a hozzáállástól valóban egyre gyakrabban és hosszabb időn át látjuk a szépséget életünkben. A mi döntésünkön múlik a következő időszakunk minősége. Ne feledjük, bármi, amivel találkozunk, a vonzás törvénye szerint hozzánk tartozó, minket tanító, a lelkünk fejlődését szolgálja. Ha a tanítás fájdalmas, tudnunk kell: voltak megelőző leckék is ugyanabból a témakörből,  de akkor valószínűleg még nem értettük meg, mi is a tanulni valónk. Ezért az egymás után jövő "figyelmeztetések" egyre intenzívebbek, mindaddig, amíg csak szükséges a jelenlétük, vagyis, amíg meg nem értettük az üzenetüket, és nem mentünk át alapvető változásokon.  Bizonyos dolgokat tehát nem kerülhetünk el. De ha képessé válunk arra, hogy belássuk szeretetteljes, minket tanító voltukat, akkor valószínűleg előbb értjük meg és fogadjuk el a Tanítást belőlük. Ezáltal érjük el azt az állapotot, amikor szükségtelenné válik fájdalmas jelenlétük. Valójában erről szól a kérdésben szereplő mondat. Az már egy másik szempont, hogy a világ  jelenlegi lakosságának hány százaléka képes evvel a bölcsességgel rátekinteni életére. Ám  azt sem szabad elfelejtenünk: pontosan ennek a bölcsességnek a megszerzéséért vagyunk itt, a földi létben.  

Az élet himnusza

Az élet egyetlen-ezért vedd komolyan.
Az élet szépség- csodáld meg.
Az élet boldogság-ízleld.
Az élet álom-tedd valósággá.
Az élet kihívás- fogadd el.
Az élet kötelesség- teljesítsd.
Az élet játék- játszd.
Az élet érték- vigyázz rá.
Az élet vagyon- használd fel.
Az élet szeretet- add át magad.
Az élet titok- fejtsd meg.
Az élet ígéret- teljesítsd.
Az élet szomorúság- győzd le.
Az élet dal- énekeld.
Az élet küzdelem- harcold meg.
Az élet kaland- vállald.
Az élet jutalom- érdemeld ki.
Az élet élet- éljed.

                Teréz anya

"... mi a "gonosz"  szót a JÓ  hiányának leírására használjuk, ahogy a "sötétség" szót a Világosság hiányának leírására, a "halál" pedig az Élet hiányát jelenti. Mind a gonosz mind a sötétség kizárólag a Jó és a Világosság vonatkozásában érthető meg; egyébként nincs valóságos létezésük. Én Világosság vagyok, és én Jó vagyok. Én Szeretet vagyok, és nincs bennem semmi sötétség. Világosság és Jó ténylegesen létezik. Ezért ha eltávolítod magad tőlem, azzal fejest ugrasz a sötétségbe. A függetlenség kinyilvánításának gonosz lesz az eredménye, mert tőlem elszakítva csak önmagadból meríthetsz. Ez maga a halál, mert elválasztottad magad tőlem: az Élettől."

Idézet WM.Paul Young: A viskó c. regényéből

Gyermeklelkem hangja

Kívánkozom a mába, a valóságba.
Beszélj hozzám, ringass lágyan.
Tegyél engem boldoggá, nevetőssé,
Hozd el nekem a nap sugarát,
Keverd hozzá a hold fényét.
Kényeztess engem mézzel és tejjel,
Vajas kenyérrel, malátakávéval, eperrel.
Hozzál nekem földiszedret,
Puha cipőt, meleg inget.
Pihenésre vágyom, gyengédségre, ölelésre.
Létrehozni egy felhőhegyet.
Nekem itt idegen, én most megyek.

Biztosíts nekem tágas teret, színtengereset.
Hozd elém a formákat,
Örvényeket, olajos vizeket,
Patadobogást, szikrázó parázst,
Cukorhegyet, szőlőszemeket,
Éltető teret, égi fényeket.
Rajzoljunk, aztán vágjunk,
Színezzünk meg ollózzunk.
Játsszunk tengereset, én lebegek,
Te meg vezetsz át a vízen.
Feküdj elém, én meg rád fekszem.
Legyen így, hogy maradni tudjak.
Itt. Most. Teveled.

Fogódzós

Fonom karom nyakadba most,
Simulón kacagok: lelkünk kapcsolódott.
Lelkünk ölelkezőn összeér,
Túl és át napi gondokon, problémákon,
Emberi hánytorgások tengerén.
Figyellek, s körben- körben érezlek,
Távolítlak, aztán megint eléd lépek.
Dolgunk akad s bírjuk is egymással.
Lelkünk szabad, testünk fáradt kínja most nem gátja.
Hol vagy most, hol érjelek utol?
Elbújtál  újra Kedves, fájdalmaid elől,
Tudom, jobb így most.
Régóta hordozod már, én meg rábukkantam,
Pedig nem is kerestem,
Csak egyszeriben elém álltak,
Lelked panaszos kiáltása fülembe vájt.
Érzem, ez így kell megtörténjen.
Csak bízz magadban, bízz tiszta lelked erejében.
Szeretve őrizd, mi érték életedben.

Lelkeink egymás felé hajolnak,
S lágyan egymásba fogódznak.
Jó így, ugye? Nem vagyunk oly egyedül.
A szeretet nagy kincs, benne minden vihar elül.
Dalolós-fogódzós lélektánc,
Ritmusa lelkünk áramlása.
Kitágul, összehúzódik, aztán újból nyílik
Egy-egy csatornája.
Megnyílnak köztünk is újabb és újabb terek,
Melyek biz régóta igen-igen szűkek.
A régi respekt most átmossa őket.
Régóta ismerlek, te is emlékszel,
Történetünk most új fejezethez érkezett el.
Kétségek, kételyek, összegubancolódott létterek-
Ez mai létünk lenyomata.
Beszorított, nyomorított emberi létezések,
Melyek megcsonkítják  a lelkiséget.
Mi most mégis itt ülünk,
Testeink  egymásba gubózva pihennek.
S karom repdesve-örülve simogatja
Testeden át Lelked.

Minden,minden és minden egyes dolog fontos.
És semmi, ami jó, nem megy gyorsan.

                Sikwalxlelix, Bella Coola javasasszony

Aki önnön magát nem szeretheti,
Senkit sem szerethet.
Aki szégyenli testét, szégyell
Minden élő elevent.
Aki piszkosnak tartja testét,
El van veszve.
Aki a már születése előtti
Adományokat nem tiszteli,
Soha semmit nem fog tisztelni igazán.

                         Nootka indián asszony

Oriah Hegyi Álmodó öreg indián verse

Nem érdekel, hogy miből élsz.
Azt akarom tudni, hogy mire vágysz.
És hogy mersz-e találkozni szíved vágyakozásával.
Nem érdekel, hogy hány éves vagy.
Azt akarom tudni, megkozkáztatod.e,
Hogy hülyének néznek a szerelmed miatt,
Az álmaidért vagy azért a kalandért, hogy igazán élj.

Nem érdekel, hogy milyen bolygóid állnak együtt a holddal.
Azt akarom tudni, hogy megérintetted-e szomorúságod középpontját,
Hogy sebet ejtett-e már valaha rajtad árulás az életben,
És hogy további fájdalmaktól való félelmedben visszahúzódtál-e már.
Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e lenni fájdalommal,
Az enyémmel vagy a tiéddel,
Hogy vadul tudsz-e táncolni, és hagyni, hogy az eksztázis
Megtöltsön az ujjaid hegyéig anélkül, hogy óvatosságra intenél.
Vagy arra, hogy legyünk realisták, vagy emlékezzünk
Az emberi lét korlátaira.

Nem érdekel, hogy a történet, amit mesélsz igaz-e.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e csalódást okozni valakinek,
Hogy igaz legyél önmagadhoz,
Hogy el tudod-e viselni az árulás vádját azért,
Hogy ne áruld el a saját lelkedet.
Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépet, még akkor is,
Ha az nem mindennap szép, és hogy Isten jelenlétéből
Ered-e az életed.
Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e élni a kudarccal,
Az enyémmel vagy a tiéddel, és megállni a tó partján
És azt kiáltani az ezüst holdnak, hogy "Igen".

Nem érdekel, hogy hol élsz, vagy hogy mennyit keresel.
Azt akarom tudni, hogy fel tudsz-e kelni
Egy szomorúsággal és kétségbeeséssel teli éjszaka után
Fáradtan és csontjaidig össszetörten és ellátni a gyerekeket.

Nem érdekel, hogy ki vagy, és hogy jutottál ide.
Azt akarom tudni, hogy állsz- e velem a tűz középpontjában
Anélkül, hogy visszariadnál.
Nem érdekel, hogy, hol, mit és kivel tanultál.
Azt akarom tudni, hogy mi tart meg belülről,
Amikor minden egyéb már összeomlott.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e egyedül lenni saját magaddal,
És hogy igazán szeretsz-e magaddal lenni az üres pillanatokban.

                                            Ismeretlen szerzőtől

Altatóláng

Dalol a lelkemben egy halk láng:
Ébredj végre, fényre, szépre-
Imigyen szól hozzám.
Valójában nehéz meghallani hangját,
Sárból és léttagadásból készült szövetfátyolon át.
S miként képes mégis türelemmel, el nem kopó szeretettel
Megérkezni hozzám- nos, számomra ez igazi talány.
Megejtő szelídsége, nem evilági könnyűsége elér hozzám,
S csordultig tölti lelkem óceánját.
Kisimít bennem görcsöt, felold szorítást.
Békéssé lett lelkem simulva vállamra bújik és nyugovóra vált.
Éberen álmodom nyitott szemmel én,
Fényeket és csodaszép színeket látva,
Melyeket eddig csak szellemem remélt.
S szelíden ringó lényem lassú táncra vált,
A ritmust meg lüktetve szívem adja hozzája.

Állataim

Juhász Ármin: Állataim

Sok állatom van. Vannak olyan állataim, akiket elvesztettem. És vannak, akiket még őrzök. Az állatokkal én különleges kapcsolatban vagyok, ami jó és sosem szakad el. Történjék bármi is, én tisztelni és szeretni fogom őket. És ez így van rendjén.

Becézős

Simíts, becézz, szeress, ölelj,
Szoríts magadhoz, kacagva emelj fel,
S forogj velem körbe-körbe most.
Mesélj, regélj, gyöngyözve zenélj,
Takarj be selyemkendőbe-
Úgy kucorodj körém környes körbe.
Karod óvjon, hangod megszólítson,
Szemed éberen vigyázza álmom.
Lelked üzenjen, szempillád  bőrömön rebbenjen,
Kezed epedve, imádva kérleljen.
Kacagásunk összeforrjon,
Testünk elsimuljon,
Lelkeink örömtáncában
Engedve feloldódjon.

Ima lelkemért

Jézusom, kérlek, taníts engem szeretni,
Tiszta szeretetből beszélni meg írni.
Mit egykoron Atyám üzeneteként
Önnön szándékaimtól bemocskolva elhintettem,
Most mételyezi lelkem.
Az igaz szó gyógyító hatalom,
Gyógyító hatósugara kontinensekben fogható.
Sokszor, sokféleképpen visszaéltem Istenem nevével.
Eképpen sírtam, esdekeltem,
Így fenyegettem és gyötörtem.
Ártatlan lelkeket mostam szürkére,
Miközben megtanítottam őket, hogyan féljék szent neved.
Féljék és rettegjék, nehogy csak úgy örvendjenek.
Hangom egykor messzire zengett,
Fortélyosan kevertem igazat és ördögiet.
Most is arra vállalkozom,
Hogy hangom sokakhoz szóljon.
Így van, így is kell lennie.
Magam is gyógyulok, miközben Atyám szeretetére vágyom:
Hozzá szólok, neki fohászkodom és soraimat írom.
Emberi utainkon eltévelyedni sokféle mód lehet.
A lényeg az, hogy hazataláljunk végre, s megbocsássuk saját tévelygéseinket.
Tudod, Atyád igazából nem is haragudott, elfogad- úgy, ahogy vagy- téged.
Ezért hát rajtad  a sor-
Tedd meg te is magaddal, Lélekrokon.
Atyám végtelen szeretete általmossa lelkemet,
S megmutatja mindig nékem:
Nincs más vétkem, csak az,hogy emberként éltem.
Most is emberként szólok,
Nincs is más módom.
A forma tehát ugyanaz, a tartalom változott.
Hálatelt szívvel azt zengem:
A gyógyító szeretet Istentől ered,
S minden gyógyír ebből leend.
A legfőbb jó pedig, mit magunkkal tehetünk,
Ha megbocsátjuk magunknak tengernyi tévelygéseink.
Mert igazából nem hibáztunk,
Igazából nem vétkeztünk,
Csupán emberként gondolkoztunk,
Csupán emberként cselekedtünk.
Hálát pedig azért érzek,
Mert minderre szeretettel rávezettek engem,
Ott fent, az Égi rétegekben.
Mert nincs bűn és nincsen vétek,
Csupán cselekedetek és következmények-
Melyekkel tanulhatod, hogyan irányítsad léted.
Ha nem tanulsz, hát megismétled,
Ha meg már másképp érzed, másként is teszed,
Hisz közben fejlődik lelked, s átértelmeződik sok minden benned.
Most csak ömlenek rám az előző életekből képek-
Miket műveltem egykoron Isten szent nevében.
Megosztom hát mostani nézetem,
Tartozom mostanra magamnak is mindezzel:
Isten nem büntet, nem átkoz meg,
S nem tanít móresre sem engem, sem téged.
Mindez emberi kreálmány,
melyet a tömegek megzabolázására találtak fel-
Úgy kb. másfél ezer éve.
S mi- köztük én is, így értsd, kérlek-
Emberek százezreit tartottuk evvel rövid pórázon,
Szoros kötelékben: a büntető Isten képével,
S bűnös voltunk folytonos ismétlésivel.
Láthatod, s hallhatod is, azt mondom épp:
Ezt műveltem én is.
Így tudok párhuzamot vonni most és itt.
Ömlik rám a sok kép-hagyom,
S Isten szeretetébe fonódva szeretettel eloldom.
Lelkem Istenhez kívánkozik,
Mint szarvas, a szép, híves patakra vágyakozik.
Jézusom, taníts engem, kérlek,
A szív szeretetére, az igaz szó tiszteletére-
S én hagyom most már Néked.
Ámen

Fáni batyuja

Szíved mögött rejlik egy tér, Szeretetforrásodnak helye,
Mindaz, mi e helyen ér, tükrözi, mit rejt a szíved.
Hogy elég zöld-e ott a fű, vagy kiszáradt,
Mert nem kapott vizet,
Hogy élnek-e itt virágok, melyek Lelkedből nőttek?
Van-e itt kő, szikla, vagy épp egész kőburkolat,
Mellyel régebben elzártad magad,
Védve fájdalomtól, gyötrő kíntól ,
Bárminemű érzelemtől önnönmagad?
És süt-e a nap, éltető fénye átjárja-e réted?
Vagy épp felhős, borús a táj,
Mert lelked is éppen borúra vált?
No és, maga a forrás, vajon milyen?
Sebesen áramló vagy csak éppen csörgedező,
Tudja-e keringetni léted?
Akár egy motor, amolyan perpetuum mobile.
Tud-e áramlani vized, forrásod ereje éltet-e?
Csak érezd, hogyan lüktet, hogyan mos ki
Belőled mindent, mely régen elzárta szíved.
Suhan a víz, sebesen áramlik,
S elmossa akadályaid.
Megkerüli a sziklát, körbemossa a gátat,
S már megy is tovább, szilajon és bátran.
Nos, a forrásom rétje biz kiszáradt,
Kiégett, ha úgy tetszik.
Alja köves volt, a fű közüle bújt ki.
Rétemet bekövezte eddigi létem,
S felperzselte a beteljesületlen szerelem.
Ne hidd , hogy mostani a történet,
A szálak régre nyúlnak,
Énmagam már alig emlékeztem,
Az egészet elrendezettnek hittem,
Miközben meg a rétet köveztem-
Mert majd belehaltam, túl nagy volt a veszteségem.
Mikor rétemen kóboroltom, szembejött velem valaki:
Fáni cicám alakját vettem ki.
Régóta nincs már köztünk, mégis rögtön tudtam, ki.
Életem egy nehéz időszakában volt
Türelmesen szenvedő társam.
Akkoriban a Lipóton dolgoztam,
Megannyi emberi kín mocsarában.
Sokszor már arra sem maradt erőm,
Hogy saját fejem fel bírjam emelni.
Leginkább kilátástalanul tűrő emberek közt,
Kik-most már tudom- csak saját útjukat járták,
Pont úgy, mint mi itt kint.
Mégis, a tengernyi fájdalom okán,
Mi, segítők közösen vergődtünk itt-
Húzva-vonva, oldva vagy csak feszegetve
Saját karmaszálaink.
Ebben a gyötrelmes küzdelemtengerben
Volt társam Fáni.
Kapcsolatunk érdekes volt, szóba ugyanis nem állt velem.
S míg testvérét dédelgettem, ő nagy ívben került engem.
Pukkadj meg, gondoltam, majd jött egy pont,
S változott nézőpontom.
Nagy beteg lett, s az orvosi kezelés tovább rontott rajta.
Ereje napról napra fogyott, én meg csak tétován
Álltam felette és néztem kínjait.
Aztán egy átdolgozott ügyeletben megvilágosodott lelkem.
A Lipótról rohantam haza, s a halódó macska elé borultam sírva.
Azért beteg, azért kerül engem,
Mert terheim egy részét átvállalja helyettem.
Mindazokat, amiket már sehogyan nem bírtam rendezni.
Szívem diktálta hát a feloldás útját:
Sírva kértem bocsánatát,
S fogadtam, igyekszem most már más szemmel nézve
A helyzeteket  rendezni,
Csak gyógyuljon meg végre, s ne haljon meg, kérem.
Látszólag már alig hallott engem,
Ám csodás módon harmadnapra lábra állt.
Közel tíz évet élt még velünk.
Én meg mélyebb önismeretbe kezdtem, ígéretem szerint.
De lám, most mégis itt állt előttem, a fű közepében.
Mementójaként temetetetlen fájdalmamnak,
Tehetetlenségcsomagomnak, feloldatlan karmámnak.
Ezeket cipelte helyettem, beleibe rejtetten,
Időnként vérezve és legyengülve .
Most csak állt, némán, s nézett engem- ahogy mindig.
Haragvás, vád nem volt szemében,
Ám tekintetét mégsem  tudtam sírás nélkül bírni.
Könnyeim árja, akár forrásom fátyla
Jótékonyan símogatva oldotta lelkem kínjait.
Jut eszembe, akkortájt évekig nem tudtam sírni.
S végre elengedtem Fáncsit,
Meg vele együtt akkori batyumat is.
Újra  erőmre leltem, köveimet szedegettem.
Síró lélekkel bocsánatot kaptam, mert kértem.
S megbocsátottam magamnak is.

Most jól kibőgött szemekkel s könnyű lélekkel
Csak fekszem itt a fűben: a virágokat nézem.
Atyavilág, mennyi élet van bennük!
A múlt sötét fellege végre kibontotta bugyrát,
S megöntözte rétem,
A fű már jóval zöldebb, élettelibb.
Az ég tiszta felettem, rétem fényben úszik.
Forrásom sebesen áramlik:
Csak hagyom, mossa, tisztogassa
Át meg át Lelkem zugait.

Álmomban

Álmomban Krisztusként láttam magam-
Vagy tán nagyon mélyen meditáltam?
Mindegy is, hogyan volt már,
A lényeg az, hogy gyógyított ám!
Arra emlékszem, bent jártam a Lelkem kertjében.
Meglátogattam vén diófámat,
Meglocsoltam nyíló virágaimat.
Aztán beléptem kicsiny házikómba,
S rögvest utána a Lélekszobámba.
Régebben is előfordult már velem,
Hogy a poron túl furcsa dolgokra leltem.
Most, hogy hetek óta vergődött már lelkem,
Sok mindenre felkészültem.
Erre azonban nem.
Ez a meditatív állapot gyógyító áldása:
Miközben lelked a legmélyebb szinteken üzen,
Közben eszed  meg nagyrészt pihen.
Ott láttam magam rögtön, szemben az ajtóval,
A falra felszegelve.
Kereszt nem volt alattam, ezt a formát
Testem alkotta meg.
Fejem  már csak lógott, sok sebem meg vérzett-
Lelkem elgyötörten, zihálva lézengett.
Valahol mindezt tán tudtam is,
Másrészt meg néztem csak döbbentem,
Az ernyedt testhez rohantam,
S a falról rögvest leemeltem.
Fehér gyolcslepedő került, abba betekertem,
S közben végig-végig szorosan magamhoz öleltem.
Értettem őt, s ezért sebtiben gyógyítani kezdtem,
Hívtam Mihály és Rafael arkangyalt,
Segítsenek nekem, kérem.
A döbbent tehetetlenségen túl már
Nyúltak is át a Fénykarok,
És segítettek a múlt részévé tenni borzasztó igazságom.
Mert, lássuk csak, hosszú sora van annak,
Ahogyan Krisztus Urunk sorsára adtam magam.
Lelkem sötét bolyongása, életeim megtagadása-
Majd a sötét bűnbánat, ahogyan megpróbáltam
Jóvá tenni konok hajthatatlanságom
Összes kínját és hozadékát.
Kompenzációnak vagy pótcselekvésnek hívjuk ezt,
Mikor az ember teljesen mást mível  célja érdekében,
Mint amit kellene és lehetne.
A legdurvább változata az, ha másokat vagy magunkat
Gyötörjük- mintegy áldozatként felajánlva lelkünk.
Nos, mindez nem ebben az életemben kezdődött el, nem vitás.
Ide már a kész sablonnal érkeztem, Lélektárs.
Kínzóm is akadt, ez már így szokás-
Bíz azt sem tudta ő, mit is csinál.
Csak tette a dolgát, amihez én felajánlkoztam,
Tálcán kínálva fel magam.
Csakhogy végre valaki fogadja el már áldozatomat!
Így kerültem ebbe a szerepbe,
Így gyötörtettem agyonra magamat.
Mindezt öntudatlanul persze,
Hisz ilyenkor a tudatos elme rég máshol tart.

Ahogyan védőn átölelve tartottam saját
Meggyötört lelkem,
Fénykarok siettek segítségemre:
Körbevettek , s gyógyítón átalakítottak engem.
Összefűztek engem egyszer s mindenkorra
Sokat szenvedett lelkem kivetülésével-
Hogy magamba fogadva felismerjem végre,
Egykoron mit is cselekedtem.
S így eggyé símulva saját meggyötört önmagammal
Valahogy teljesen megnyugodtam.
Mert felismertem benne saját múltam,
S el tudtam fogadni: egykor ez is én voltam.
Ettől fényárban kezdett úszni minden,
A kis Lélekszobám belsejében.
S fényporrá lett egykori meggyötört lelkem,
Amely aztán beívódott mostani Lelkembe.
Amikor kinéztem az ablakomon,
Láttam, hogy egy Csillag érkezett le.
Ez a Csillag pásztázta át meg át
Gyötrelmes létem élő bizonyítékát,
S tette mindenkorra gyógyulttá.
Egyik részével pedig,
Mely elöl már  semmiképp nem fért el énbennem,
Úgy súgták Segítőim, végtisztességet kell tennem.
S láss csodát, mire kiértem,
Kihantolt sírhely várt Lélekkertemben.
S amint illő tisztelettel lelkem páncélját
Eltemettem, a virágok körben
Még sebesebben kezdtek nőni a kertben.
Körbenéztem bent mégegyszer, Lélekszobámban,
Vérfoltok a padlón- amolyan örök mementóként
Ragyogtak a Csillag sugarában.
Valószerűtlenül széppé váltak ebben a ragyogásban.

Igen, mindez hozzám tartozik,
Mert régen hozzám tartozott.
Én alakítottam, én rendeztem így a sorsom.
A meditációmban  most végre átalakítódott:
Ragyogó szeretetté és a múlt emlékévé.
Mindkettőért hálás vagyok.
Mihály és Rafael arkangyalok,
Köszönöm áldásotok!

Húsvéttájt

Az ember itt a földön függő lényként él-

Létezni csak ily módon képes.
Függeni kétféleképp lehet:
Istentől és minden más egyébtől.
A második esetet részletezni felesleges:
Szó szerint végtelen a lista e helyt.
Földi bőrönk csatolmánya függőségbe kerülésünk-
Megúsznunk tehát semmiképp nem lehet.
Ha van bőröd, mi körül öleli testedet,
Teljesen szabad már nem lehetsz.
Ezt korlátozásnak is megélheted,
S mi emberek, legtöbbször így is vagyunk ezzel.
Legtöbbünk- akárcsak  Géza fejedelem tette egykoron-
Két "Urat" is szolgálunk egyszerre.
Ő úgy indokolta tettét, mikor számon kérték:
"Megtehetem,  hisz elég tehetős vagyok ehhez".
Mi, itt, a tömegben jobbára gyávaságból,
dacból és hitetlenségből műveljük ugyanezt.

Húsvét táján az ember számot vet hitével.
Térdünk sokszor gyenge, elbotlunk keresztünk
cipelése közben.
Jobbára felállunk aztán , nagy keservesen, erőnket vesztetten.
Jézus egyik fő üzenete számomra a Hetedik stáció,
Mikor másodszorra is térdre esett a kereszttel.
Térdre esett másodszorra is.
Aztán megint fölállt:
Pfújoló, káromló sokaság közepette.
S ment tovább a kereszttel,
Ahogy addig is: vitte igaz lelke.
Emelte.
Fel, a Mennyek fele.
Másodszor is fel bírt állni,
Mert lelke teljesen összeért Atyjával, a Teremtő Istennel.

Mostanság olyan idők járnak,
Amikor sokunk földre nyeklik-
Kis időre, lélegzet vételnyire,
Vagy akár egy örökkévalóságnak tűnőre.
Embert próbáló- így mondja csodaszép nyelvünk.
Valóban, az, mindahányan megmérettetünk.
Ilyen időkben dől el, hova köt függőségünk?
Vagyonhoz, hírnévhez, erőhöz, szépséghez,
Vagy épp egy másik emberhez?
S hogy vajon fel tudunk-e állni ismét meg ismét
A keresztünkkel?
Mondd, a te szívedet mi emeli fel?

Szívemben fehér fa

Szívemben fehér fa, szeretném, ha fehér virága kinyílna.
Szívemben surranó dobbanás által életre kelne,
Földből láva energiák által feltöltődne.
Dobbanó áramok éltető ereje most sebesen suhan bennem-
Vad ölelése, fonódása ez az életnek, miben eddig nem volt részem.
Dobbanó áramlatokat én bizony elzártam az élettől való félelmemben.
Csak mások energiájából töltekezni: ez lett kenyerem.
Mások által függeszkedve, létek árnyán kepeszkedve,
Tiltakozva, fenekedve, mindenkivel szembe menve.
Mert az enyémnek szánt nem kellett, utálkozva eltéptem,
Mi bekötött volna a Föld középpontjába.
Így lógtam szárnyaszegetten a félig-Lét mezejében.
S minél inkább tiltakoztam, annál inkább beszorultam.
S volt egy pont, ahol a Teremtő hangja rám dörrent:
"állj, erre már veszélyes!"
A hangra végre felriadtam, hetekbe telt, míg megnyugodtam.
Lelkem kis, apró lángja ekkortájt már-már elillant .
A Hang dörrenése látóvá tett végre-
Esztelen vergődésemnek pontot tett végére.
Innentől már csak kifele akartam jutni, a fényes világosságba,
Szívemet újra meg újra átjárta a hála.
Hála mindazért, mit eddig teljes erőmből tagadtam:
Létem jogát és  varázslatos hatalmát.
A visszafelé vezető út göröngyös volt, nem tagadom,
S talmi ábrándokkal a sorstársakat sem kábítom.
A sziklák sokszor felsértették bőrömet-
Hol lopakodtam, hol meg orra buktam, ám egy Fény vezetett.
Dühöm még itt is sokszor elhomályosította a szemem.
Dühödt leginkább magamra voltam,
Hogy Teremtőmet szkanderpartira hívtam.
Persze, hogy vesztettem, s ezt ifjonti hévvel nem tűrhettem.
Őseim dühe, megtiport káprázata  bennem ilyenkor mind feltolult,
És átcsapott  a józan ész áldott gátján-
Nos, sejted már miért lettem pszichiáter, tán?


Szívem torkomban dobog,
Rózsás angyal szárnya ragyog, közben vezet- belé kapaszkodom.
Újból meg kell születnem, immár teljesen.
Hív, vezérel, kicsit húz is a szülőcsatornán át,
Meg kell végre élnem Létezésem valóját.
Magamtól nekifutnék még néhányszor- így negyvenöt évesen is,
Ám kopogtatnak ajtómon, zörgetnek ablakimon:
Életre várnak idekint.
Igen, még most is élem idekerülésem vinnyogtató szorítását-
Ahogy lelkem megpróbálta kikerülni a megérkezés valóságát.
Nem a keskeny csatorna, a három napos tortúra,
Hanem poklok kínja, ahogyan bátorságom szállt inamba.
Nem, nem, ide semmiképp sem,
Kérem, könyörgök, Uram, ne tedd ezt velem!
Hogy aláírtam, felvállaltam, s megígértem mindezt?
De most már nem akarom, ezt lehetetlen, hogy megértsed?
Micsoda? Már sokadszor menekülnék, s csak súlyosbítnám terheimet?
Igen, ez lehet, ahogyan magamat ismerem: mást bátorítani,
Más életéért oroszlánként küzdeni, az köszönöm, jól ment.
Ám a sajátomért...
Hogy idelent először is karmámat törlesszem,
Családom ölelő rabigájában,
Majd aztán, ha mindezt kibírtam ép ésszel,
Indulhatok tovább jövendő életem alapozásában?
Ó, Uram, most már értem, de valóban ennyi a törlesztendő vétkem?
Vétkem, vagy tettem, mindegy, hogy nevezem,
Mit eszelősként elkövettem mások vagy magam ellen, az előző köreimben,
Egyre lejjebb bucskázva emberéletek ingoványában.
Nem lehetne elosztani- több életre-, kicsit igazságosabb lenne...
Ez úgy húsz életre elég, ahogyan most nézem kitágult pupillával,
Halálra rémül lelkem által.
Hiába minden szó, minden könyörgés, minden esdeklő ima.
Teremtőm döntése szerint mindez az én érdekem szolgálja.
Ha menni kell, hát menjen, de más-így meg az én döntésem.
S az életemhez kapott teremtő erőmmel elvágtam  földi kötelékem.
Mindezt a szabad akarat jegyében jóváhagyták az Égiek,
Ugyanúgy, ahogyan születésem előtti felvállalásom is-
Mit tagadjam, az utóbbi kicsit másképp festett,
Ahogyan mostani szememmel látni engedték nekem.
"Te is teremtesz Gyermekem, ha ezt és így akarod,
Ám legyen, s viseld el, mit létre hoztál ezzel."
Summa summárum, csak úgy fogalmazhatok:
Ha az eredeti terv pokoljárásnak tűnt számomra,
Akkor az utóbbira- a magam által igazítottra-
Már jelzőket sem nagyon találok.
Ezt adá az Úr-no meg én, szabad akaratomból, félelmeim által beszorulva-
S egyúttal kiszorítva magam az utamat segítő erőterekből.
Csakhogy egyszer és mindenkorra megtanulhassam- ha végre akarom:
Ha a feladatom nagy, szinte gigászi,
S leginkább megoldhatatlannak tűnő embererőből,
Küld az Atya Égi segítséget, mely mindezeken átnő.
Így  lesz a feladat  teljesíthető.
Ám ha mindebben nem hiszel, mert félelmeid hangja
Átbömböl mindezen segítség tengeren, s te hagyod magad vezetni általuk,
Nos, akkor az Isten adta erő kimarad a megoldó képletből,
S magadra maradsz, immáron tényleg egyedül-
Ha így döntesz, akár én, közel negyvenöt évvel ezelőtt,
Lesz Utadnak egy módosított változata.
Ezt már te magad hozod ki belőle, ne feledd.
A helyszín, a szereplők, a témák mindegyikünknél
Másak, de a lényeg ugyanaz:
Isten segítségével, vagy nélküle- félelmeid által- járhatod utadat.
Igen, hallom kérdésedet , Rokonlélek:
Kérdésed jogos, mindőnk fél, retteg ettől-attól, meg amattól, hogyne.
Ez már csak hozzátartozik az emberélethez.
A kérdés ott dől el, kire hallgatsz, ha döntened kell,
A két hang közül melyikre?
Égi Segítőid hangja símogatja lelked,
Becéző, lágy és kedves, erőt ad és utat mutat neked.
Míg egód szirénhangú vijjogása csak a vészt jósolja,
S károsultnak,  becsapottnak állít be .
Kritizál és becsmérel mindenkit, ítélkezik, s pöffeteggé tesz.
S legfelül: igyekszik elhitetni veled:
Jobb, ha nem bízol senkiben és semmiben.
Ahogyan pácienseimtől hallom, a döntés azért nehéz,
Mert hiteles minta alig akad, olyan, akit követni lehet.
Aki igaz szívű, s vezérelni tud másokat is önmagán felül.
Igen, most ilyen a világunk, s benne mi is ilyenek vagyunk.
De vajon ilyennek is kell maradnunk?
Vagy elhisszük végre, itt, az utolsó pillanatok egyikében:
Önmagunkat változtatva jobbá tehetjük mindezt?
Mondd, Te, ki most a neten olvasol engem:
Hallod-e Isten hangját?
Megéled-e, hogy szeret és elfogad téged olyannak, amilyen vagy?
S el tudod-e hinni, hogy mindig is elfogadott olyannak, amilyen voltál?
S hogy magához ölelt téged, ha kérted és hagytad,
Minden idők óceánján át?

Fehér fa a szívemben, már virágzik ága:
Fehér szirmokat bont éppen az élet lüktető ragyogása.
Kész vagyok, megérkeztem hát végre.
Dobbanó földmorajok szikrázón vöröslő tengerén át,
Elérkezett szívemhez a földi ragyogás.
Szívemből torkomba ömlik az Életvágy csodája,
S onnan szájamon át a világba kiált:
Köszönöm, ó, köszönöm, Uram,
Hogy élhetek itt, mint bárki más!

Weöres Sándor: A vágyak idomítása

Ne mondj le semmiről: mert ki amiről lemondott, abban elszáradt.
De kívánságaid rabja se legyél.
Visszafogott szenvedélyekkel vánszorogni éppoly keserves,
mint szabadjára eresztett szenvedélyek közt morzsolódni.
Ha vágyaidat kényezteted:párzanak és fiadzanak.
Ha vágyaidat megölöd:kísértetként visszajárnak.
Ha vágyaidat megszelídíted: igába foghatod őket és sárkányokkal
szánthatsz és vethetsz, mint a tökéletes hatalom maga.
Legtöbb ember, ha véletlenül megpillantja saját  mélységének
valamely szörnyetegét, irtózattal visszalöki a homályba,
ezentúl a szörny még nyugtalanabb és lassanként repeszti a falat.
Ha meglátod egyik-másik szörnyedet, ne irtózz és ne ijedj-
és ne hazudj önmagadnak, inkább örülj, hogy felismerted,
gondozd, mert könnyen szelídül és derék háziállat lesz belőle.
Jó és rossz tulajdonságaid alapjában véve nincsenek.
Ápolt tulajdonságaid jók,
becézett, vagy elhanyagolt tulajdonságaid rosszak.

Társamhoz

Oldanak az Égiek,

Oldanak engem általad és veled.
Kioldják belőlem évszázadok görcsét,
Kínját, fájdalmát, nyomorát.
Ott állunk, Mi, ketten a Fényben,
Én a Jin, Te a Jang.
A két pólus begyújtotta egymást,
Lángjuk berobbant-
S Mi újból öleljük egymást.
Igen, tudtam, ám hinni rég nem mertem,
Így kellett megtörténjen.
Kerülő utakon osontam eddig, tudod, bujkáltam és csellengtem.
Már tovább nem teszem: megállok végre és szemedbe nézek-
Engedem, hogy lelkem megérintsed.
Megint és megint, ahogyan régen is tetted.
Nem téged kerültelek, ó, nem, hanem találkozásunk,
Mely felszínre hozta vágyakozásunk.
Vágyunk megúnt századok vaskos mocskán tör át,
S bár tiszta Fény szülőágya,
Mégis, mire megérkezik hozzánk,
Ládd, miként mutatkozik máma.
Vágyunk se nem jó, se nem rossz:
Pont olyan, milyenek mi magunk is vagyunk:
Emberek, kik másszák a tanulólétrát.
Felettünk az Ég, alattunk a Föld,
Bennünk a Megbocsájtás.

Kettősségünk

Égi világok pulzálását veszed éppen,
másképp meg földi vigasságok fogadására vagy készen.
A kettő egy: az égiek örülnek,
ha látják léted tobzódni a fényben.

Én még csak most érkezem

Én még csak most érkezem,
szükségem van kezedre,
kérlek, nyújtsd hát nékem.
Fogd a vállam, karold át,
húzz magadhoz, ne hagyj most.
Tudom, el kell majd menned,
gondolj rám, szereteted suhan át:
a lelked üzenése az éteren,
s bizton eljut hozzám.
Karjaid fénykarok,
rajtuk át Isten országa ragyog.
Karjaid szívedből nőttek,
a Fényhíd felfelé köt,
Égi világok üzennek.
Ölelj át.

A legkiválóbb gyógyító is csak ahhoz tud hozzásegíteni,
Amit  képes vagy magadról- önnön jövődről
Szívedből igazán hinni. 

Tedd le félelmeidet

Tedd le félelmeidet,
már nem eszközeid ezek.
Inkább hallgass a Fény szavára,
mi üzenete idelent az Ég világának.
Gyermekeid öröme, szemük csillogása,
pajkos kacagásuk, puha ragyogásuk-
mind-mind az Égi fények tükröződése itt,
a földi világban.

Gyermekeink csodája

Tanít téged.
S bánt-e nagyon, hogy akarod vagy sem,
magad látod a tükörben?
Azért született hozzád ő,
hogy megérintse lelked-
Oldást hoz és felszabadítást,
ha hagyod, ha engeded.
Léte csodája kápráztató.
Csak úgy szikrázik bele a szemed!
Kicsiny embrió ő,
mikor már közvetítője Égi üzeneteknek.
Ettől oly szépek a kismamák,
Ezért ragyognak és fénylenek.

Földi létünk iskolája

Itt a földi létben nem  az a dolgunk,

Hogy egy  emberélet alatt tökéletessé váljunk.

Ha ezt próbáljuk elérni, eleve kudarcra van ítélve vállalkozásunk.

A földi lét tanító lét, tanulópálya, melynek legfőbb szabálya,

Hogy egészében önmagaddá légy.

A feladat, mellyel mindezt csiszolhatod, adott: leszületésed megelőzően
Vált nyilvánvalóvá előtted.
Piciny embergyerekként még emlékszel ebből néhány foszlányra
Vagy még többre is, ha  az öreg lelkek táborát képviseled.
Aztán jön a jótékony fátyol, mely eltakarja előled mindezt-
Ezzel lelked épségét védi, hidd el.
Majd a fátyol elvékonyul, itt-ott tán szét is foszlik,
S mögüle előtűnik Önvalód csodája: a lét tökéletes harmóniája.
Mi emberek emberszemmel és emberítélettel viseltes földi dolgainkat
Sokszor taszítónak látjuk, s legősibb reflexeink egyikével
Fényezni igyekszünk magunk.
„Itt ilyen voltam, ott meg amolyanná lettem,
Óh, hol a tökély, mit Én mindenképp érdemlek?
Hát vajon nem erről szól az, hogy Isten teremtményeként
Tökéletes a lényem?”
Nos, valóban, Drága Lélek, Isten tökéletest teremtett általad és benned.
Az örök lét körforgása pedig szabad akaratunk és vállalásunk szerint
Maga a tanítópálya, melyen áthaladva tapasztalásokat gyűjtünk.
Hogy mik is azok a tapasztalások- jól van hát, elmondom.
Egyszer áldozat vagy, másszor meg gyilkos.
Egyszer hódító, máskor szorgos-dolgos.
Időnként csak lógsz a szeren, másszor megfelelési kényszered kerget körbe-körbe.
Vége-hossza nincs a szerepek tárának, miken előbb-utóbb
Egymást váltva mindőnk átesik, mint gyermek a fertőző betegségeken.
Átesünk, s egyúttal begyakoroljuk, elsajátítjuk, mi tanulható rajta.
Voltál hamiskártyás meg szajha,
Léhűtő naplopó, meg felkent pap és uralkodó,
Kinek egész népe hódolt áhítón.
Mikor koldus voltál, tán szégyellted nyomorod,
Mikor pedig pénzben dúskáltál, dölyfössé váltál, s lehet, aláztál is.
Ha tanult emberként másoknál messzebbre láttál,
Elragadhattak világmegváltó álmok.
Ha meg tehénpásztorként láttad meg a világot,
Biz könnyen elhihetted magadról, ennyi az összes tudományod.
A sok száz emberlét és szerepálom, így sorjázza egymást,
Míg előbb-utóbb mindennek mélyére látsz.
S ekkor már nem szédülsz meg négy diplomádtól,
Sem a világot jelentő deszkáktól.
Az igazán öreg, tapasztalt lelkek egyre mértékletesebbek,
S mélységes bölcsességük által alázatossá lesznek.
Egójuk durva követelőzése lassanként elcsitul,
És sem kevélység, sem álszerénység mögé nem bújnak már hazugul.
Felvállalják egyre jobban, egyre inkább önmaguk,
S evvel együtt  összes hibájuk meg hiányosságuk,
Mert tudják jól: ez is isteni jussuk.
Általuk tanulunk és tapasztalunk erről a földi világról,
Ezért felettébb hasznos jószágok ők- semmivel sem pótolhatók.
Ám csakis akkor tesznek csodát véled,
Ha magadhoz tartozónak érzed őket, felvállalva, s megismerve mindet.
Így vagy velük együtt egész és tökéletes,
Isten teremtménye s szeretett gyermeke-
Korlátaidat ismerve, általuk tökéletesedve.
Ha tehát jót akarsz tenni mással,
Kérlek, semmiképp ne avasd őt Boldoggá-
Még itt, földi valójában.
Inkább merd látni, s észrevenni hibáit meg gyengéit,
S öleld át őt velük együtt szerető elfogadással.
Így tégy önnönmagaddal is:
A legjobban akkor jársz, ha nem iratkozol be a Félistenképző Szakra.
Embernek születtél, még akkor is,
Ha közénk karma nélkül érkeztél meg.
Azt szoktam látni, minél magasabb rezgéssel érkezel meg,
Pályád talaja annál síkosabbá válik  talpad alatt-
Csak győzz talpon maradni, s megőrizni tisztaságodat.
Merthogy ebben meg ez a nehéz, ez az átlagembernek nem adatott meg.
Ha meg úgy tudod és érzed, neked ez az utolsó földi megtestesülésed,
Nos, akkor is próbák sokaságát kell kiállnod és sikerrel teljesítned.
Az Út egyre keskenyebb, minél tökéletesebben érkezel le a Földre.
Ezért fontos- bármit gondolj is magadról- gyakorolnod az alázatot.
A földi testhez mindig tartozik egy egó.
Egy, azaz egy darab- amolyan gyári tartozékként.
Akarod vagy sem, így van az testvér.
Mint említettem, fontos ő, úgyszólván nélkülözhetetlen.
Iránytű és szükséges berendezés, mellyel tájékozódni bírsz az itteni terekben.
Ám az irányítást nem neki kell végezni,
Hisz szirénhangai előre biz nem bírnak vinni.
Az Utadon Lelked kalauzol, melynek másik vége Istenhez ér fel.
Az ő hangja mindig szeretetteljes, támogató, erősítő, bátorító.
Ismeri jól a létezés csapdáit, s kerekebb megoldások fele terelget bárkit,
Bármikor, bármilyen helyzetben legyen is.
A kérdés az, mennyire tekinted magad ott és akkor teljesen késznek,
Úgyszólván tökéletesnek.
Mert ilyenkor bizony nem tanulsz fikarcnyit sem,
Csakis önnön fájdalmaidból meríthetsz. 
Ez az emberbőrben levés nagy iskolája,
Rajtad áll vagy bukik, hogyan állsz hozzája.
Kívánom neked, mindig arra a tiszta, szelíd hangra hallgass ott,
A bensődben.
Lehet, hogy nem áltat tökéletességgel,
Ám biztos támaszod ő a létezések tengerében.

Gyógyítón szeretni

Szánni senkit ne szánj, kérlek.
A hited gyógyíthat csak, az a szeretet,
Mely a Teremtőtől kéri a legjobb kimenetelt az embertárs sorsának,
A társnak, kivel osztozunk így vagy úgy a Léten: levegőn, földön, mindenen.
Kivel sorsunk titokzatos mód összekapcsol minket- régi idők homályába nyúlón.
Ha nagyon mélyen érint szenvedése, s beszorulását már nézni sem bírod, nem mered,
Kérlek, tedd fel a kérdést: vajon honnan ismerős  helyzete a Lelkednek.
Úgy értettem: nem neked, ki most tán fejedben  keresed a választ, mely gyakran így szól:
"nem, így még nem jártam sohasem".
Az emlékezet kútja ennél jóval mélyebb, tudjuk jól,
Beszélhetünk itt akár Kollektív tudattalanról.
Előző életek hozománya minden fájdalmunk s kínunk sötét árja nagyjából-
Jelen létünk mindezt legfeljebb feleleveníté egy-egy részlettel bárhol s bármikor.
Mikor pedig sajnálsz vagy szánsz, a másik ember fejére ítéletet mondsz,
Melyben leszögezed, a szemedből nézve a helyzete reménytelen,
S helyzetét megoldani  képtelen.
Bízd inkább a Jóistenre s magára az érintettre: majd megoldja ő,
Ha elérkezik hozzá az a szent pillanat, melyben találkozik a Lelke
Az Alkotó szándékával, s a végtelen szeretetben minden gyötrelme elillan.
Mint amikor a Nap kisüt végre sötét felhők fátyolán át, s beragyogja a vidéket.
S ha ez a pillanat nem most jön el, s tán nem is ebben az életben,
Nos tudd, akkor is ugyanazon az úton jár, mint te.
Út csak egy van, te magad járhatsz előbbre vagy kissé hátrébb rajta,
S láthatsz néhányat a Társak közül, kivel ebbéli életeden osztozol.
Amit tudhatsz, az, hogy te, hasonló helyzetben egykoron vajon hogyan végezted?
Nos, innen a "tudásod", ménkő nagy bölcsességed,
Amivel embertársad helyzetét felméred.

Azt viszont nem sejtheted, a másiknak
Mily titkos mozgatórugók formálják Lelke vágyát,
Ezeket csak Ő ismeri tán, vagy még ő sem.
Ezért nem tudhatod, vajon hány lépésből oldja meg a feladványt.
Korántsem úgy- példának okáért-, ahogyan Te tennéd hasonló helyzetben.
Nos, ezért nem működnek a jó tanácsok sem.
Száz szónak is egy a vége: csak azt szereted igazán,
Kiért szíved képes segítségért kiáltani az Égnek:
Halld meg Uram, kérésem, s fogd a kezét, kérlek!
Ha szíved szeret, ezt és így teheted.
Hiszen akkor tudod már a Hit hatalmát:
Bízzál Istenben, jót ád Ő, ha Te is készen állsz rá.

Isten kegyelméből

Király Viktor: Isten kegyelméből

Isten kegyelméből Én

Most felszabadulok,

S törlök, minden lejárt,

Régi programot!

Helyet adok az újnak,

S végre megtisztulok.

Elengedek mindent,

Mi már nem Én vagyok.

Köszönöm a tanítást,

Mit tőletek kaptam,

Általatok fejlődtem,

S védtetek, oly gyakran.

Büszkévé tesz az,

Hogy alázatos lettem,

S megbocsájtom, egykor

Bármit cselekedtem.

Termékennyé teszem

Belső termőföldem,

Mit most elültetek,

Legyen jövőm, kérem.

Az Életet választom,

S vele minden csodát,

Melyet Bennem fejlődve

Vihetek, majd tovább.

Megérdemlek mindent,

Egykor bármit tettem.

Ezt mondja a Szellemem,

S ezt mondja a Lelkem.

Miért ne fogadnám el,

Hisz az Isten szeret,

S megbocsátja Nekem Ő

Minden tettemet.

Pont Vele vitázzak,

Hogy szerethető vagyok?

Vele, ki bennem él,

S mindent Tőle kapok?

Nem harcolok tovább,

Legyen minden úgy,

Ahogyan akarja,

S megadja

Nékem az Úr.

Ha végre megérkezel a Létbe

 

Ha végre megérkezel a Létbe, egyszerűen csak vagy, nyugodtan, boldogan. Talpad a Földön áll, s lelkedben ott a láng, melynek fénye világítja utad.

Ha végre megérkezel a Létbe, szemed ragyog, tündönköl,

hisz végre egy új világot lát a régi helyett,

Itt mindennek van szeretet-bokra, s fűszeres illatja, zamatos csókja.

Ha végre megérkezel a Létbe, hajnalaid mesések, hisz szíved nyitád ismét meg ismét a létezés örömére.

Mozgathatod karod, tudod, érzed lábad, igen, itt vagy e testben, még mindig, hála az Égi Világnak.

Ha végre megérkezel a Létbe, szívedben hálád ragyog, mert végezheted dolgod,

S még javíthatod hibáidat- alkotásod folytathatod.

Jól tudod az Égi Törvényt: az alkotó léthez test kell, itt a földi síkon, különben csak idea marad, mire vágyakozol.

Míg itt vagy köztünk, tudj hát örülni neki, a Testednek, földi porhüvelyednek, hisz léte véges, s megszűnése alkotótered is szűnteti.

Igen, ezért örül a Lélek a hajnaloknak,szemed ezért ragyog, lábad ezért jár örömtáncot, karod ezért ölel oly mohón- ha végre megérkezel a Létbe, s rádöbbensz, Lélektársak várják ébredésed áhítón.

Táncod ezért nem magányos, szemed őket látja, hisz téli éjszakákon is átjön fényük:a hála, mert ők is vágynak rád, az ismerős hangra, bizalmas suttogásra, s félszavakra, melyek közös múltatokból érkeznek, s jelszavaitok valának.

Ha végre megérkezel a Létbe, ez vár rád, s így, meg még többek.

Légy  hát örömére a Mának,
S hozd magad ide, kérlek, mert rád is vár a Lelkek Táncháza.